Amatőr Művészek Fóruma

Éjjel egy, és a csend
apró szilánkokra hull,
mikor a húr megpendül
ujjaid alatt,
és szemed szúr,

Ismerős hétköznapok jönnek felém
bólintanak, leülnek velem,
karomat nyújtom, vénámba tű szalad,
a depressziót magamba engedem.

Szép új világban
szép új a halott,
feldíszített hit.

Szép új világban
szépen hatott a
reklám-adta snitt.

Én. Ismét én. Egymagam vagyok. Egyedül...
Nézem, ahogy a szürkület elfeketül,
A jéghideg eső elmossa könnyeim,
Az idegtől véresre rágtam körmeim.

Ma rád gondoltam éppen
mikor esni kezdett az eső
nagy cseppek gurultak az aszfalton
és mélyről egy sóhaj tőrt elő.

Fájdalommá merevedett üresség
kiált némán lelkem sötét mélységeiből.
Kínomban reszketek, feléd nyújtva kezem.
Ordítanék, de csak néma sikoly hagyja el számat.

hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
és az egyre halkuló dalunk végén
távolról a sötétség - felénk int.
valamit suttogott, s én nem felelek;

Amikor egyedül
járod az utcát
és a széltől a fák
röhögve sustorognak,
ők megőrzik
gyilkos titkukat.

Érzem a kínt, ami átölel engem,
s nem testileg, hanem lelkileg.
Úgy akarom, hogy fájjon, mint ördögnek az álom.

Tudat alatt vágyam kerget,
hogy újra lássalak,
csak egy pillanat erejéig.
De semmi, még álmomban se.

Meddő gondolatok, életképtelen tervek, tehetetlen hétköznapok. Egyesek szerint ez az élet, mások szerint ez merő pesszimizmus. Légy az, aki lenni akarsz. A többi meg mese habbal.

Úszok az árral, hordalékkal, kígyózó hínárral együtt, majd a végén elkap egy katyvaszból képződött örvény.

Erdő közepén nyiladozó
kék ibolyák bólintgatnak
roskadozó kunyhó felé,
melyen hogyha szél süvít,
két kicsi gyermek összekapaszkodik.

Még egyszer hadd tekintsek szép szemeidbe.
Kérlek, ne sírj!
Hisz rajtunk kívül nem tudja senki sem,
mennyire gyönyörű volt az életem veled.
Reszkető kezemet feléd
nyújtom, érezni akarlak!

Egy percre megállok, lehajtott fővel pár dallamot dúdolok Neki,
ott a gyönygyhajú lány, nekem ifjúkorom volt, s másnak Léna,
amint kiállt a szinpadra, kialudtak a fények - előtűnt Mecky,
a petróleum lámpa varázslatos hangulatában - ma is sírok néha...
Velem most is itt vagy, zenéid és hangod elfelejthetlen emlékével,
mint aki elhozta egyszer a képzelet "nyári éjek asszonyát"

Szívem sivár, mint egy kiszáradt erdő,
Egy rózsa, melyet nem locsoltak,
Nem öntöztek szeretettel.
Tápláló folyamat, Ő a vető,
Én a szenvedő.

Kuss lehajtott fejjel ült a templomkertben a padon, és megpróbált nem odafigyelni korgó gyomra hangjaira. Hűvös szél fújt, ezért összehúzta magán rongyos felöltőjét és a lábujjait mozgatta szakadt bakancsában, hogy ne gémberedjenek el a hidegtől.

Arcomon könnycsepp
csordul végig. Bánatos
lelkem gyermeke.

Két percenként kihagy a szívem
szünetet tart és meg pihen,
az életből csavarja ki minden könnyem.

Áthatott az a melegség,
amit gyermekkoromban kaptam tőled.
Mikor sírodhoz értem,
gyertyát gyújtottam érted.

amikor a dolgok felrobbannak,
csak tologatom a halacskáimat,
hagyom elernyedni a tartást,
s hagyom lógni a szájam sarkát.

Végre szabad vagyok,
mert semmit se veszthetek már.
Csak lopom a napot,
és nem sodor tovább az ár.

Hideg volt a kunyhóm télen,
nem maradtam ott vidéken.
Nem szeretett engem senki,
nem akartam ott telelni.

Arcul csapott a mai nap.
Nem foghattam meg az unokahúgomat.
Felügyelőként viselkedő sógorom
kiszakította kezemből.

Bánat könnye borítja szép szemedet.
A vidámság rád nem talál.
Elvesztetted végleg a szerelmedet..
Itt hagyott, már bármit csinálsz.

- Olyan vagyok, mint egy Admirál'
ki hajóra szállt,
s kezébe kapott egy földet.
- Megégették ott, majd megmentették lányát,
most eldöntheti hogyan ítélhet,
e földön lakó kicsinyke népe felett.

Úgy unom már életemnek ezt a szakaszát.
Mért ilyen könyörtelen velem az élet?
Mire mindent elrendeztem,
s úgy éreztem, sínen vagyok, addigra
kirúgott a nagy úr, az igazgató Úr.

Megfagy a lelke, teste egészében remeg, szíve majd kiugrik a helyéről a félelemtől. Torka kiszáradva, mégis kiabálva beszél, közben rohan anyja életéért. Az a drága, őszinte lelkű csontsovány édesanyja ott fekszik az ágyában életéért küzdve. Halkan könnyezik, pedig nem szabadna magát felzaklatnia. Lánya félelmét látva zokogásba tör ki.

Rongyos kendőt lenget a szél a putri ablakán.
Nyomorúság képe látszik sárból tapadt falán.
Egy fáradt, idős asszony hajol fateknő fölé,
egyike annak a kevésnek, ami az övé.

Vánszorgok az ingoványban.
A félhomályos éjszakában.
Új életemre vadásztam.
Hajt a vágy, hogy megtaláljam.

Vágtat a szél, elsuhanva lomhán,
hol mély árkot vés az emlékezés,
lehunyt szemekkel éreztem: tompán
oszlik szét és ül rá a feledés.

Életem ellen jöttél, megszülettem, megtöltöttél absztrakt tudat-spirál mocsokkal.

Felnőttem, belém égett istenkáromlásod sötét szeméthegye, nem tudtam, létem folyama meddig megy-e.

Megtanultam gyenge kezem erein éles vonóval hegedülni. Olyan muzsika ez, melynek hangja fülemben sosem fog elgyengülni.

Az őrület hátárán oda-vissza
Tudatom sötét, és mégis tiszta
Maga alá gyűr harag s félelem
Szabadulni nehéz, nekem ez lételem

Homlokomon csattan két kezem,
Nem értem, hogy mi történt velem.
Fáradt vágyódás ül nyögve rajtam.
Isten tudja, mit akartam.

Az ember szégyelli
csorba sorsát,
és kéményként gyűjti
lelke kormát,

Hómező közepén vörös rózsa virít.
Dermedő ajkával a fagyott égre sikít.
Rossz helyen, rossz időben fogant meg életem.
Lám fagyos szélbe burkol be rémület, félelem.

én még mindig itt állok
de Te elfolysz-eltűnsz mellőlem
vajon mikor maradtam le?
pedig ugyanannyi időnk volt
mindenre

Elmerengsz hol hagytad tehetős éned,
Mikor szép lassan fogynak a lehetőségek.
Hova mész, hova tűnsz, nem tudod, érzed
Lelkednek bugyrait rongyosra vérzed.

Sírig tartó szerelem.
Halálos kór, de kell nekem.
Elhagyni nem tudom már,
mert erről szól életem.

Apró szilánkokra
zúztad a szívemet.
Én már csak feketén
látom a színeket.
Mondd el, ha jól esett!

Utolsó versemet írom.
Rajta lesz talán a síron.
Ássatok mélyen a földbe!
Utolsó múzsám a lelkem
kegyetlen módon megölte.