Amatőr Művészek Fóruma

Ahogy telnek-múlnak a napok, az órák,
úgy rakódik, mint kéreg a fára,
a szívemre a bánat.
Leszek egyre fásabb,
érettebb a halálra.

Jó volna még egyszer
ringani bölcsőben,
ringani bölcsőben,
aludni anyám ölében.

úgy ölelnélek úgy igazából örökké
ahogy a földet akartam valamikor rég
szorosan egy kis rögöt ebből a világból
az élettől oltalmat, más nem kell, bőven elég
nyugszom, pokollal a széndarab szívemben
csak a halál örök, ott majd elengedheted, ígérem,

Megyek az úton,
szívemet húzom.
Összetört végleg,
megfojt az élet.

Feküdt az ágyon. Tekintete a plafonra szegeződött, de nem látta. Befelé nézett, miközben hangtalanul sírt. Folytak a könnyei kétoldalt lefelé az arcán, be a fülébe, le a párnára. Csakis önmagát okolhatta. Annyira akarta őt. Semmi más nem számított igazán, nem számított eléggé. A gyermekeit sokkolta, amikor bejelentette, hogy elköltözik és az apjukkal elválnak. Sírva ugrottak a nyakába, azt üvöltve, hogy neeee! és szorongatták, mintha sosem akarnák elengedni. Azt a pillanatot sohasem felejti el, míg él. És mégis: túlélte ezt is, túlélték valamennyien.

Tudom, lesz holnap,
tudom, felkel a Nap.
Mégis, nincs remény,
életem oly kemény.
Tudom mi a dolgom,
teszem azt, míg bírom.

Hogy állunk a költészettel? -
kérdezem én bamba képpel.
A válasszal készen állok:
meggondolatlanul írok!

Felnőttkorom kezdetén,
csúsztam lejtőn lefelé,
éltem igen szerényen,
nem bíztam, de reméltem.

Mikor elég?
Mondd kedvesem, mikor?

... szomorú, hogy téged kérdezlek, pedig nekem kellene tudnom a választ, de nem tudom. Vagyis hát tudom, de félek tőle.

01.

Fehér falra nézve
árnyakat látok.
színes világom már
szürkére váltott.
nem gondoltam hogy
így is maradok,
sötét nappalaim
elébe futok


Megjegyzés: Duó vers: Szauer Gertrud, Nagy Vendel
2017. július 06.

Hogy fáj a szív
Hajnal a járdán
A porban a hangyák
Gomblyukakkal hátukon
Hajszálerek vakolat bőrökön
Vonulnak vonulnak át
A mindenen mi elterül
Az idő foszlott lassan
Lejáró szélén

Megjegyzés: 2006-12-30

Keserű kávé zamatába főtt
Méreg árad a lüktető ereken.
Kies szürkeség vonz, mint azelőtt,
Mikor elveszettnek hittem mindenem.

Megjegyzés: Mohol, 2017. Július 4.

Tündér volt. Én tudom.
Vele foszlott múltam.
Minden amit tudok,
csak tőle tanultam.
Az életet élni,
a színeket látni,
hogyha nem sikerült,
újra megpróbálni.

Megjegyzés: Július 4-én volt három éve, hogy nem vagy...

Aztán ha láttad volna
Ahogy lángoló léptekkel
Égett hús szagúan ( brrr..)
Menekült a test a hirtelen
Rátörő vágyak elől
Feladva mindent mi földhöz köti…

Megjegyzés: 2010-11-18

Néztem a fekete Duna vizet,
benne a fények giccses táncát.
Hihetetlen! Hogy lehet ilyen szép!
Én láttam a fekete arcát

Megjegyzés: 2015. 10. 15.

Semmibe kopott nyárízű fények,
elrepedt szívvel rólatok mesélek.
Június végén őszbe font kedvem.
Hunyt szemem sarkán gyöngyök peregnek.

Megjegyzés: Mert közeledik július 10. Már két éve...

Szívemben
rég megfagyott
lüktetés dobog.
Hófehér jégcsapok
között kopog
az ürességhalom.
Még élek itt,
de nem vagyok.

Lassan lépdel az idő,
s a fekete madarak
hosszú sora szememre száll.
Ökörnyálat simít kezem
őszülő hajad helyett.

Megjegyzés: 2014.

Bizony, az ember néha elmereng,
hová jutott, s merre megy....
hallgatja a távolodó neszeket,
messziről egy halkuló vonatfütty integet.

Megjegyzés: 2017. június 22.

Nem beszélnek belém a kopott délutánok, bár zavart
csendjük érthetetlen, kötött szó-halmazán
néha átpislog a nap, s homlokomhoz
egy-egy rím, mint kósza ág
verődik oda