Amatőr Művészek Fóruma

Ha válladdal nem tartasz engem,
s karóként nem óvsz a világtól,
ha máshol vagy, nem két szememben,
gyenge szavak hullnak a számból.

Hamvadtam, égtem csókos ajkán,
félig szívott parázs cigarettaként,
s úgy fújta ki ernyedt füstkarikám,
mint megunt, kiolvasott regényt.

Ülök itt. Ha oldalra nézek,
még látom figyelmes arcéled,
ahogy a monitorodat nézed
- majd felém fordulsz,
csillan a kékség szemedbe',
rám mosolyogsz, és súgod felém:

Szeretlek.

Megjegyzés: 2017. szeptember 18.

Minden úgy volt, mint rendesen. Semmi különös nem történt. A villamosok jártak, a forgalom közepes erősségű volt, mint ilyenkor általában. Az idő kellemes, tizenkilenc fokos. Éppen kellemes volt egy zakó az ember hátán. Az ő hátán is volt egy. Egy kávébarna zakó - a Vörös Október Ruhagyár terméke -, éppen olyan, mint a pantallója. Jó viselet volt ez az öltöny. Bár nem volt éppen új, az erős szövet jól viselte az idő és a vegytisztító által elszenvedett gyötrelmeket, és ilyenformán egyáltalán nem tűnt viseltesnek. A zakó alatt vasalt homokszínű inget viselt, a felső gombot kigombolva hagyta, nyakkendőt nem vett fel: a sima vászon alatt erős kontraszttal vált láthatóvá ráncos bőre. Nem mintha bármi baja is lett volna az említett – egyébiránt haszontalan – ruhadarabbal, de valahogy a szokottnál is erősebben érezte fojtogatva magát.

Gondolj majd reám
ha buja köntösét
rád teríti az
az éj
s a hold még messze jár
ha
szép szemeden
megcsillan egy fény
s vágyat kelt tétován

Ma könnyezik az ég és könnyeznek a fák,
gyötrő fájdalommal gondolok éppen rád.
Szemem sarkából is könnycsepp csordul elő,
fejemben bambulva zakatol a velő.

Még mindig hiányzik vállad gödre
abból a tolvaj márciusból,
most padlódeszkáinál hidegebben fekszem.
Könyörgöm az őrzőknek
változzon koporsómmá a világ,
múljak el, mint gyenge nyakam bőrén
leheleted finom árnyéka,

tehetetlenül
utazom a Nap körül
- egy porszem elliptikája
már nem szédít
a talpam alatt pörgő
földgolyó tánca
csak vagyok
egyedül
bezárva
magányom galaxisába
s kihúnyó szikráim csillagtérképét
bámulom

Mit sem változott a szín,
ismerős múlt és jelen,
jer, sétálj egyet velem,
már úgy nyomaszt ez őszi kín!

Csillagsuttogások töltik meg az éjperceket.
Bujdokol a hold - most nem nevet - sovány.
Lassanként elfogy talán. Az ég sötét, hideg.
Alatta az őszi kertben álom remeg. Minek

Megjegyzés: 2017 szeptember 12.

Lángok ölelte katlan volt lelkem,
tűzvörösbe játszó fény, ami fáj,
vagy tán kápráztató angyali táj.
Szikraeső özönlik most bennem.

Parázzsá csitult, bárhogy szerettem,
eltűnt ki meggyújtja, nincs aki vár.
Szegény kis szobám kietlen, sivár,
tüzemet rég hamuba temettem.

Még itt motoszkál némely régi hangod.
Ahogy az éj gyöngysorát fent az égen tartod,
az oly jellemző. Precíz csillagháló
feszül felettem. Az is mily találó
hogy hajnalonta álmot hintesz énrám:
veled kaptatok fényfonatú létrán,
kezem meghitten tenyeredben tartod,
felém fordítod békeszőtte arcod,
és megnyugtatón hozzám ér a vállad,
- tőle könnyem lassan nincsbe szárad.

Ahogy nézem az óra mutatót tudom,
mikor odaér épp egy éve vagy halott.
A saját érzelmes pillanataimat futom,
hátha érzem még mit illatod hagyott.
Gondolataim emlékeimben kutatnak,
múló perceim könnyek pergetik tova,
az órák régóta sokféle időt mutatnak,
számomra fél hetet talán többé soha.

Most kisgyermekké álmodom magam.
Szemem, szívem és lelkem tárva van.
Megszédítenek lágy melódiák.
Csak csodálom, míly szép ez a világ.

... és ámulok a bársony fényeken,
mit áldott hajnal morzézik nekem.
Lelkem, szívem elring a suttogó
lombok alatt - de szemem álmodó.

Megjegyzés: 2015. augusztus 21. Alig több, mint egy hónapja, hogy nem voltál nekem...

Figyeld, milyen egyszerű:
az Élet nem keserű,
tele meglepetéssel:
az Embernek olyan kell!

Fáradt léptű esti percek
lassan az éjbe peregnek.
Szempillámon csillagok,
az ég én magam vagyok.

Csíkokra szaggatott nap hasal az égen.
A roletta bágyadt résein nézem
ahogy lassan gördül a kékségen tova,
senki se tudja miért, és hova.

Megjegyzés: 2015. szeptember 16.

Magányba zártad saját lelkedet.
Magányba zártad. Na mondd, most mi lesz?
Mondd, meddig éled ezt az életet?
Mondd meddig éled? Míg el nem ereszt?

Belém hasadt a gondolat:
el kellett volna mondanom
mindazt mi szép, hogy kék az ég.
Már nem lesz többé alkalom...

Megjegyzés: 2015. augusztus 17.

Hó alá temetett nyáridőn hiányod.
Ködbe csomagolta az egész világot.
Vakon tapogatok, nem lelem kezedet.
Szólongatlak fájva, de nem jön felelet.