Amatőr Művészek Fóruma

Én azt gondoltam, te vagy az ösvény,
de nem taposlak, melletted megyek,
hogy minden bokor kettőnkre hajlik,
az erdő lombja minket rejteget;

Amikor széttört darabokra
pecsétei hulltak
elhagyott város képe
ült meg arcomon

Ujjaim közt homokszemek…
… A múló idő pora szitál.
Halkan pereg…

A parton lábnyomok.
… Amint talpad érintését befedi a nedves homok,
elvészve a lusta hullámok alatt.

A tintató nyugodt, a toll kiszárad,
üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –

Hová viszed azt a lámpást
Te szomorkás arcú vak ember?

Pislákolva ég benne a kanóc,
nem vetül a gyertya fénye
messzire előre,
domború, ezüst tükre
hiányzik belőle,
s ha megengeded szavam,
úgysem látsz semmit sem tőle.

Lesújt az Ég,
lelkembe ég
minden szavad.
Kimondani
sosem szabad!

Örök mosolyodat
emlékül hagytad nekem.
Nem maradt más belőled,
csak a vágy, hogy újra láthassalak.

Nincsen kedvem hazudni már.
Nem sorscsapás az életem.
Mégis félek attól, 'mi vár.
Belülről rág a félelem.

sápadt tél köd félhomálya
beteg sárga fűn szitál
szél zuhan a deres ágra
mint egy sebzett kis madár

Mint felfordított szakajtók álltak dombok,
mögöttük nap felhők között bujdosott.
Egy pillanatra megállt hegygerinc tetején,
aztán legurult tüzes mezején.

Leesett tegnap a szívem
Eltört a betonon
Csak szilánkos vágyak
Maradtak

túl vagyok az első halálon
kihűlve mozdulatlan fekszem
elbújt dobbanások ülnek
a lengő ága-bogas csenden

ablakok párkányát súroló
alig világító fényben
pár körvonalból
font emlékek
töltik be
súlyukkal magányunkat

Emberi arcokban keresem magamat,
emberi anyákban vagyok én a magzat.
Emberi családban emberi gyermekkor,
a lelkem jégideg, de embervérem forr.

A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni ahogy közeledtünk az átmeneti lakhelyemhez. Mire megálltunk azt hittem szívrohamot kapok. A ház nagyon kis helyes volt. Szép zöld kerttel, illatozó virágokkal és harmonikus légkörrel csak úgy, mint a szomszéd hajlékok. És ott állt Aliz is. Ez a nő letagadhatott volna 10 évet legalább. A kisugárzása fiatalos és jámbor volt. Ez óriási megkönnyebbülés volt számomra. A legrosszabb eshetőségeket véve féltem, hogy egy rideg nő fog rám várni. De Aliz kisugárzása a ridegség ellentéte volt. Mosolyából csak úgy áradt a kedvesség.

A csendőrök jelenléte meglepett és elképzelni nem tudtam mi keresnivalójuk van itt.
- Jó estét! Keresztes Jázmin? - Tudakoztak a nevemet illetően. Nekem gombóc keletkezett a torkomban és csak nehezen tudtam megszólalni.
- Igen én volnék. – Nyögtem ki esetlenül.
- Nos sajnálattal kell közölnünk, de az édesanyád autó balesetet szenvedett az éjszaka.

10 évvel később...
- Biztos nem kérsz egy szálat? – kérdezte Beni már vagy 5x-re és egy slukk cigarettát tartott felém ismét.
- Mondtam, hogy nem. – válaszoltam kicsit ingerülten.
- Mit idegenkedsz a bagótól? Mindenki szív. Nem tudod mi a jó’. Egy szál cigitől még senki nem halt meg. – kapcsolódtak be a többiek is.
Erre tudtam volna mit válaszolni, de feleslegesnek tartottam vitatkozni velük.

Megtört szívek, mint porcelán
hullnak széjjel.

Hasadt lelkek sors asztalán
lomha kéjjel

- Jázi, mit csináltál?! – Üvöltötte Anya torkaszakadtából.
Sokkos állapotomban nem tudtam mit válaszolni. Csak álltam a konyhánkban és lapulva hallgattam anya szidását. A szemei villámokat szórtak és sok kicsi ránc jelent meg a homlokán. Nagyon mérges volt. Azt hiszem valami olyanról is üvöltözött, hogy nincs pénzünk megjavítani az általam széttört padlót. Bűntudatom volt és hibásnak is éreztem magam, de egy hang se jött ki a torkomon. Se egy bocsi, se egy sajnálom. Rosszul esett, hogy Anya így ordibált velem. Monológjában most szünetet tartott és kérdőn nézett rám.

te adtál szárnyakat
fel sosem vehettem
csak ültem a földön
és néztem meredten
kómában révedve
úgy mint egy tetszhalott

A játszótér tele volt velem egykorú, virgonc gyerekekkel. Felnéztem Anyára, mire ő barátságosan bólintott és eleresztette kicsiny kezemet, hogy utamra engedjen. A hirtelen szabadságtól nem is tudtam melyik játékot próbáljam ki először. Az óvodában mindig hintázni szoktam, ez volt a kedvencem. Így ez után kutattam nagy serényen. Meg is pillantottam nem messze két hintát, melyek ülése piros színben pompázott és zöld lánccal voltak felakasztva. Az egyiken egy fonott hajú, pöttyös szoknyát viselő lány ült, ám a másik szabad volt. Sietősen odaszaladtam, nehogy valaki elfoglalja az áhított játékomat.

papírálmot szakító ébredés
lassan tér vissza elzsibbadt karom
mellkasomban nyújtózó szívverés
csepegő ereszhang vén hajnalon

Csak én vagyok
Csak én és senki
És ha tényleg el kell menni
Akkor is majd csak én megyek
Megértettem a lényeget

Leszaladtam este a kis közértbe, mert megéheztem. Benyitottam, de nem volt egy árva lélek sem. Ez merőben szokatlan jelenség, főleg az esti órákban. A pénztárnál se állt senki, pedig csíptem a csinos eladónőt. Randizhattam volna vele, de lekéstem, mert bátortalan voltam. Talán legközelebb jobban ráfekszek a dologra.

félhomály festi a szobát egyszerűre
hol a csend elterült faltól falig
csak sóhajom koppan néha a kőre
míg elalszom valahogy hajnalig

- parafrázis, Frank: Téli úton c. versére

Hullott lombok a deres fák alatt
Egy nyárból itt hagyott darab csillan;
Emlékeimből mi még megmaradt,
Fagyott levélként a hóba tapadt.

– Szia anya! Már nagyon vártalak!
– Szia Sacika! Siettem, ahogy tudtam. Hogy van az én nagylányom?
– Kicsit fáj kezem a sok szuritól. Ha felemelem, akkor nem érzem annyira. Látod, így ni!
– Látom, látom.
– Anya, nem felejtettél el valamit?

Jégszakálla nőtt a fának
alatta fehér lepedő,
zúzmarákat sodor a szél
nagyot harap a levegő.

Néha egyszerűbb, ha úgy mesélünk el egy történetet, ahogyan mi láttuk, és nem úgy, ahogyan az valójában történt. Talán így jobban megérthetjük és elfogadhatjuk a világot behálózó dolgok működését. Egyszer édesanyám azt mondta: „Fiam, hidd el, az élet tele van csodákkal! ”. És milyen igaza volt!

Éj csendjében, magasságos égben,
Mint egykor még a színpadi képen,
A hangszereken megint oly szépen
A "Gyöngyhajú lány" csendül éppen.

Megjegyzés: Kóbor János, Mecky emlékére

Nem lesz másik, becéző szavad megmarad.
Taszít gyatra pusztaságon szép világra.
Lökjön prométheuszi láncos sziklára.
Feltámaszt mindig újra becéző szavad.

Lovam sörényébe kapaszkodva,
repültem a végtelenbe, álmomban.

Megragadt emlékképek,
üres koporsó, négy fal között.
Félig telt boros poharat,
muslincák lepik.
A toll megszaladt, szárnya megszökött.

Szerelmes szavakban, üres szavakkal, tekintek a naplementére,
Szeress még arra kérlek,
szívemben száz emlék éled.
Képeinket nézve, hiányzik érintésed,
Ajkaid, szemeid tündöklése,
Fejed hajtod kebleimre, ahogy sárgállik az ég, majd rózsaszín, végül kék.

Szaggatott fényképen
bámulom énképem.
Varázslat nem történt
lelkemet megtörték.
Vízzé vált véres könny,
szenvedés és közöny.

Mit szeretnék?
Magam sem tudom...
Egyik percben
élni és élni hagyni
a másikban
újra csókolni.

Száraz nyárfa áll a dombon
csontkarjával imádkozik,
nem gondolkodik a sorson
életéhez ragaszkodik.

Ősz van,
Nyári mosolyod játszik még,
Barna szemed lopva villan,
Bennem még.

Kint a nagyvilágban, az élet alján
ábrándozom egy régi házról.
Édesapám, nagyon hiányzol!
Itt rám se néznek. Te még szeretsz talán...

Megjegyzés: illusztráció a bibliai történethez

Megosztok most egy szösszenetet,
nem várok érte köszönetet.
Nem vagyok elég kifinomult,
lélekben kísért még a múlt.