Amatőr Művészek Fóruma

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában*, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.
Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt.

A lenyugvó nap
vére festi a tengert,
a nyugágyon
elfelejtett gondolat.

ha lehetne
mélyre szívnám a friss
levegőt szomjas tüdődbe
bordáim íve alá
szívem ritmusára keringene
a vér ereidben

Agyamba égett emléked messze
csalogatna kietlen partszakaszra
hol egykoron kettőnk lábnyoma maradt
egy Sirokkó-vájt homokfövenyen

szám mosolyra szemem
tavaszra éhes szerelembe
esem az első rüggyel
része vagyok a természet(em) nek
szikemarta folyómedreimben

hiányzol
pedig mellettem fekszel
körém fonod az éjszakát
átszellemül az idő
nyomod a nyomomban jár

Fulladozok.
Szívem maradék rejteke is kiapadt.
Tartalékaimat kilőttem az űrbe.

Várni, csak várni reménykedve.
Falba vésni a sok vékony strigulát.
Csendben elfogyni testben, lélekben,
a tükörben számolni a ráncok vonalát.

Peregnek lassan a percek.
Fájdalmas ritmus a csend.
Emléked bennem serceg.
Dobban a szív idebent.
Fehéren folynak a képek,
álmos a tudat is még.
Szemeid szemembe égtek,
egyben a zöld meg a kék.

a semmi kiégett
pygmalionként rég
járatlan út szélén
jégből hizlalt torz
szoborrá formálta
megunt rémálmát

Az arctalan tömegben.
Odaképzeltelek, nem találtalak.
Párába írtam a neved.
Eltűntél a pernyével.
Tüzed kialudt.
Szürke seb.

Az éj fátyla hullik rám
a csendben, szobám
falán üldögélő magány,
behálóz a szürkeség,
simogatja bőröm, mintha
szánná az álmatlan éjszakát.

Mint riadt, magányos gyermeket bíznám
tetszhalott lelkem ringató két karodra,
mikor fekete mocsárálom pirkadatnak
ad át, cipeljen csak az tovább.

Téli március dacolt, míg két parány
betű neveddel összeért. Ára volt...
Hunnia szíved köré simult, szavát
sosem felejted, tudásod átadod.

Tajtékzó áradást tükröző palack vagy
de mégis üres - szellem(ed) messze jár
nehéz vágyaktól sóhajtó éjszakai tündér
néz befelé az ősztől nyúzott ablakon
tenyeréből jégvirággyönyör szivárog.

Megjegyzés: Közös vers Hatházi Áronnal.

Dermedt csendben
percek ütemei dobolnak füledben,
ölelj, ölelj, ölelj még.

Szavakba zártalak, ahogy szelet papír
a régi vágyaid. Kezedre ráhajolt
a rím esetlenül, kaparta torkodat
egy régi gondolat, s mint ujjgyakorlatot
a mestere, feledted ott az asztalon.

el nem ölelt ölelések
súlya húzza karom
vállam
hol egykor szárnyaim

Kovács bácsi most is, mint minden advent harmadik vasárnapját megelőző pénteken, a szerény ebéd elfogyasztása, majd a szokásos egy pohárka bor szertartásszerű lassúsággal történő elkortyolása után felvette a gondosan kikészített ünneplő ruháját, a patyolatban már egy héttel korábban kitisztíttatott kabátját, fejére tette elnyűhetetlen kalapját, majd elindult a postára.

karóra tekert
lélektelen báb
nézi az örökbe
forgó horizont
tájmetsző pengéjét

Sebes idő szaggat
fáradt, ráncos kezet,
megette a rozsda
az avítt szemfödelet,
rongyos foszlánya
alig takarja
vértelen testét,

Belesimul a csendbe
fáradt, ráncos keze,
teszi a dolgát,
lassan... fogy ereje.
Ereje, ideje,
tudja ő ezt jól,
akkor sem tudja otthagyni,
a befejeznivalót.

Eltévedtem a világodban...
Valahol benned létezem...
S bár most egyek vagyunk,
én mégsem érezlek.
Csak úgy hiányzol, ahogyan
Fájhat a félelem.
Csontig hatol,
minden rést kitölt.
Nem enged, görcsbe ránt.

Anyám egy térkép volt
a sivatagokon át egészen a jeges sarkokig
Két marokkal szórta szét
de nem szerette a városokat.
Arcán tűzhányók és tengerszemek
csillogtak abban a furcsa fényben
úgy hívták a Hold.
Sosem érték el de hittek
valamiféle ár-apályban.

Szerelmed
tompán se hallom már,
ólmos szavaiddal elöntötted útját.
Bizonyos törvények szerint
ekkor
a lélek felzabálja a szívet,
s helyére piszkít egy jókorát.

Gondolsz-e rám?
Mondd, gondolsz-e rám, ha zöldül a mező,
mikor zöld rügyeket bontanak a fák?
Mondd, gondolsz-e rám, ha madár dalol,
és szirmát nyújtóztatja ezernyi virág?
Mondd, mi lett volna, ha velem maradsz?
Gondolsz-e rám, ha itt a tavasz?

Lógunk egy kötélen a hold alatt.
Egymásnak fordulva tép a szél.
Szemünk kiszáradt üveggolyó.
A vihar utáni csend beszél...

Csámborgok üveges szemű
nincstelenség a társam
családról rég levált hímnemem
hörpöli a 40%-os eufóriát

Azt hittem, múló mérföldkő csak a csend,
s amíg az árnyak éhe vágy alá rogy,
rövidebb lesz, tűnő a várakozás
szerelme - távolodó utad járod...

Egykor én is normális voltam. Az élet azon részeivel találkoztam, ami élményt nyújtott. Pozitívat vagy negatívat, az most nem számít: hatott. Ahogy mindenki más, végigjártam a sulikat, aztán dolgozni kezdtem, ebben semmi különös nincs, inkább az a furcsa, ha valaki nem fekszik be a társadalmi elvárásoknak. Főleg, ahol kemény a szülői nyomás. Mindegy, szóval így vagy úgy, de valahogy eljutunk a felnőttkorig, nagyjából végignyalva az aszfalttól elkezdve az élet habos tortáit.

Elkiáltanálak.
Csak persze nem tudhatom,
esni fog-e az eső.

Az eső csendben
szemerkél,
vízpermet hull
kibomló hajamra,

Szél zizzent levelet
búcsúsuttogással.
A nyár emléke már
nagyon messze szárnyal.

voltál
nyíló tavaszban
lágy fuvallat
felhevült testet
hűsítő
hitetlen szerető

Mióta elmentél, üresek a nappalok,
Nem világítja be fény a szobát, minden kopár.
Eddig ketten voltunk, s most egyedül ballagok,
Olyan vagyok, mint egy földhöz vágott pohár.

Ez annyira magyar, hogy közömbös.
Egy részében igaz, a többiben pedig jó volna annak lennie.
A hungarikum Pusztaság kinyúlt a nyugati zsarátra.
A vonatfülke összesárgult és én remeteként belenéztem a kilátásodba.
Elbóbiskolásomkor a kertünkben kergetőzünk egy boldog párkapcsolatban.

Megjegyzés: 2018. november 3-4.
Egy hortobágyi lánynak