Amatőr Művészek Fóruma

Csak felnézek olykor az égre,
S kérdőre vonnán, miért léptem a földre.?
Ki akarta ezt és mit tervezett,
Hogy pont most pont ide teremtett.

Megmondhatná valak!
hogy szíved szerint cselekedni, mért jelenti azt,
hogy az emberek közt idegennek lenni,?
Miért nem lehet őszintén mások szemébe nézni?

Ha válladdal nem tartasz engem,
s karóként nem óvsz a világtól,
ha máshol vagy, nem két szememben,
gyenge szavak hullnak a számból.

Minden úgy volt, mint rendesen. Semmi különös nem történt. A villamosok jártak, a forgalom közepes erősségű volt, mint ilyenkor általában. Az idő kellemes, tizenkilenc fokos. Éppen kellemes volt egy zakó az ember hátán. Az ő hátán is volt egy. Egy kávébarna zakó - a Vörös Október Ruhagyár terméke -, éppen olyan, mint a pantallója. Jó viselet volt ez az öltöny. Bár nem volt éppen új, az erős szövet jól viselte az idő és a vegytisztító által elszenvedett gyötrelmeket, és ilyenformán egyáltalán nem tűnt viseltesnek. A zakó alatt vasalt homokszínű inget viselt, a felső gombot kigombolva hagyta, nyakkendőt nem vett fel: a sima vászon alatt erős kontraszttal vált láthatóvá ráncos bőre. Nem mintha bármi baja is lett volna az említett – egyébiránt haszontalan – ruhadarabbal, de valahogy a szokottnál is erősebben érezte fojtogatva magát.

Még mindig hiányzik vállad gödre
abból a tolvaj márciusból,
most padlódeszkáinál hidegebben fekszem.
Könyörgöm az őrzőknek
változzon koporsómmá a világ,
múljak el, mint gyenge nyakam bőrén
leheleted finom árnyéka,

tehetetlenül
utazom a Nap körül
- egy porszem elliptikája
már nem szédít
a talpam alatt pörgő
földgolyó tánca
csak vagyok
egyedül
bezárva
magányom galaxisába
s kihúnyó szikráim csillagtérképét
bámulom

Mit sem változott a szín,
ismerős múlt és jelen,
jer, sétálj egyet velem,
már úgy nyomaszt ez őszi kín!

Figyeld, milyen egyszerű:
az Élet nem keserű,
tele meglepetéssel:
az Embernek olyan kell!

Magányba zártad saját lelkedet.
Magányba zártad. Na mondd, most mi lesz?
Mondd, meddig éled ezt az életet?
Mondd meddig éled? Míg el nem ereszt?

Ébredezett, felébredt ma is újra. Az álom még ott lüktetett a fejében, és nem akart felkelni, mert minden nap halált vagy feltámadást hoz a köré nőtt hideg falak közül kilépve. Az ébresztőóra idegesítő, ismételt sípolására végül feladta, és kiment, hogy hogy valahogy összerakja magát, emberi arcot rajzoljon rá a tükör előtt, és felvegye a jól ismert mosolyt. Elégedetten nézett a kész képre. Tudta, hogy hazugság, hogy arcokat visel, mindig amit kell, de a túlélése volt a tét.


Megjegyzés: 8. 5. 26. -egy majdnem elveszett kedves lányról írtam, aki félt segítséget kérni

A reggel
lassan belopódzik az ablakon
túl minden magányon
emlékezem
veled volt a legtöbb közöm
most semmivel
szünetjellé lett az életem
belémhaltak a szavak
és e mélabús szaggatásban
eltűnik lassan aki voltam
ami marad
csak nehéz árnyéka a múltnak
lejátszatlan kottalap
kiszámolt szótagok
ragacsos dallamok
tompán dobbanó gondolatok...

Megjegyzés: 12. 07. 20

magányos dallamot kopog a tűsarok
elhagyatott macskaköves utcán
mely félhomályba veszve lustán kanyarog
s folyóparton végződik majd kurtán

Megjegyzés: stiletto -
1. gyilok (rövid, hegyes tőr)
2. tűsarok

Távol siklik ahogy nézem:
halvány csík a fáradt égen,
lassan oszlik - int a nyár,
új napjait írja már.

Megjegyzés: 2017 július 14.

A nyár volt tavasz, a tavasz lett tél.
Köszönöm az időt, mit itt töltöttél.
Minden hónap bús november.
Magányos szív remélni nem mer.
Mert mi lesz, ha ismét lángra gyúl?
Egy élet akkor ismét lehull?

Ablakomon az üresség
holt percei dörömbölnek.
Eközben az idegeim
lassú kínnal felőrlődnek.

Szabadnak születtem,
rabságra jutottam.
Tehozzád hű lettem,
előled futottam.

Nem állok meg soha, hát még el sem indultam
Frusztráló vagy számomra, mint a kigombolódó ingujjam
Habzsold csak az életet továbbra is nagy kanállal
A csőlátásmódod lassan felér majd az agyhalállal

Alkotnom kellene, de nem tudok.
Fáradt vagyok, az agyam zsibog.
Gép vagyok, gép vagyok.

A semmiben lebegek súlytalan,
túlságosan nehéz soha nem voltam.
Méricskéltek, követtek,
bevándorlója lettem az egeknek.

árnyékomat magamba szívtam
most kisóhajtom
halkan
talán megadom magam
tudd
mi telepedett szemeid íriszére
ugyanazt lebegteted a homlokom mögé
olyan régóta már
bámulom a telihold fénykoronáját

Szemedbe nézve, csak ürességet látok
Nem ölelsz már, csendben szórsz rám átkot
Hova tűnt szerelmünk? Tán elnyelte a föld?