Amatőr Művészek Fóruma

magányos dallamot kopog a tűsarok
elhagyatott macskaköves utcán
mely félhomályba veszve lustán kanyarog
s folyóparton végződik majd kurtán

Megjegyzés: stiletto -
1. gyilok (rövid, hegyes tőr)
2. tűsarok

Távol siklik ahogy nézem:
halvány csík a fáradt égen,
lassan oszlik - int a nyár,
új napjait írja már.

Megjegyzés: 2017 július 14.

Szerző: 'mint egy utolsó
kegyelemdöfés néz rám
s taszít a porba
majd rúg még egyet belém
(húzza száját vigyorba)
egy beteges tükörkép'

A nyár volt tavasz, a tavasz lett tél.
Köszönöm az időt, mit itt töltöttél.
Minden hónap bús november.
Magányos szív remélni nem mer.
Mert mi lesz, ha ismét lángra gyúl?
Egy élet akkor ismét lehull?

Ablakomon az üresség
holt percei dörömbölnek.
Eközben az idegeim
lassú kínnal felőrlődnek.

Szabadnak születtem,
rabságra jutottam.
Tehozzád hű lettem,
előled futottam.

Nem állok meg soha, hát még el sem indultam
Frusztráló vagy számomra, mint a kigombolódó ingujjam
Habzsold csak az életet továbbra is nagy kanállal
A csőlátásmódod lassan felér majd az agyhalállal

Alkotnom kellene, de nem tudok.
Fáradt vagyok, az agyam zsibog.
Gép vagyok, gép vagyok.

A semmiben lebegek súlytalan,
túlságosan nehéz soha nem voltam.
Méricskéltek, követtek,
bevándorlója lettem az egeknek.

árnyékomat magamba szívtam
most kisóhajtom
halkan
talán megadom magam
tudd
mi telepedett szemeid íriszére
ugyanazt lebegteted a homlokom mögé
olyan régóta már
bámulom a telihold fénykoronáját

Szemedbe nézve, csak ürességet látok
Nem ölelsz már, csendben szórsz rám átkot
Hova tűnt szerelmünk? Tán elnyelte a föld?

Nyüzsgő város - nem vártál senkit még
Nem is láttál - nem érzel, csak élsz.
Túl sokat megszereztél és sosem menekülsz.
Természetessé vált, hogy nem vagy egyedül.
De messze innen, hegyek rejtett barlangjában
Sok magányos farkas-lakályban
E forgatagban a sok vad némán elvegyül.

kihánytam az utolsó italom.
Graffitire mázolt gyászkék tekintettel
sétálok át a hévmegállókon.
Rágyújtok egy cigarettára,
meggondolom, elnyomom.

Megjegyzés: Kr. U. 2017. 03. 24

Nem kell takaró, jobb nekem, ha fázom,
minden, amit adsz, metsző, jeges álom -
nem melegít fel, ha rám dobod nyarad,
hisz nyaradban is... bőrömre hó tapad.

Megjegyzés: (2017. március)

Évek szürke porködét el-elfújják puritán vágyak;
nyomdafestéket nem tűrő viszonyokban
feszítenek alád, föléd, szádnak.

Ősz

Nagytakarítás. Hetekbe telt, mire az összes kötött, horgolt és plüss ágytakarót kimosta. Háromrészes ülőgarnitúra szettjén vastag rozsdabarna, piros és méregzöld mintás huzatra cserélte a vékony, finom nyárit. Könyveket porolt, cseresznyefa bútorait törölte csillogóvá, a padló tisztítása pedig az utolsó teendő volt képzeletbeli, évek óta begyakorlott rutinlistáján.

Tavasz

Sosem ismert más tavaszt, mint virágosat. Selyemszirmú piros pipacsmező – ameddig csak a szem ellát. Vajszívű nárciszföveny közelebb merészkedve a takaros kis házikóhoz. És a konyhakertben nyílt buja levendula fürtök. Olykor kankalin az ablakpárkányon, vagy közelebb az utcához.
Piros, sárga, kék.

Odakint csupasz ágakat zörget a téli szél,
avar barnállik, hó szikráz a vén kőris tövén.
Hallom az erdő csendjét.
Smaragd zöld moha izzik a parti köveken,
nem jár ember, sem vad, a rengeteg
hív magához halkan,

Alszik a völgyben a tölgy ág-karjában az üres fészek,
szurdokban a szél, bokrok ölében a tegnapi fények.
Csönd van az erdőn; bogár pihen ráncos levéltenyéren,
gyökerek nyirkán vak báb ring porhanyós reményen.

Megjegyzés: (egy Radnóti-témára)

Zúg az éji szél
A messzi fák fölött,
A szerelem múlandó
A fájdalom, örök.