Amatőr Művészek Fóruma

Aztán az Ősz
Körömmel szántja az ajtót
félig nyitva hagyta a szaladó nyár
az illata még közel túl közel
nehéz légzés harmat nyomja
a ritkuló hajnali álmokat.

Amikor széttört darabokra
pecsétei hulltak
elhagyott város képe
ült meg arcomon

Furcsa zsibbadást éreztem az altestem táján, és amikor lenéztem, elhűlve láttam, hogy hiányoznak a lábaim. Teljesen. Deréktól lefele egyáltalán nem volt semmi, csak a nagy üres levegő. Akkor egy pillanatra megijedtem.
De csak egy rövid pillanatra, mert fájni nem fájt, mozogni tudtam, szóval ahogy a pánik alábbhagyott arra a következtetésre jutottam, ha a helyváltoztatás megy, minek aggódni. Még akár vicces is, ahogy nézzük. Próbaképpen kislisszoltam a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy doboz jéghideg Staroprament.
Míg lassan kortyolgattam a borostyánszínű italt, azon tűnődtem, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Változhattam volna például óriás csótánnyá, mint Kafka hőse, Gregor Samsa.

Ha a zsák már túl nehéz,
Könnyítenél néha rajta?
Inkább derítsd ki mennyit érsz,
Mivel nem vagy olyan fajta,

Hová viszed azt a lámpást
Te szomorkás arcú vak ember?

Pislákolva ég benne a kanóc,
nem vetül a gyertya fénye
messzire előre,
domború, ezüst tükre
hiányzik belőle,
s ha megengeded szavam,
úgysem látsz semmit sem tőle.

Valami hajt, ez szinte bizonyos. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi, csak folyton ez az idegesítő sürgetés, ez a francos késztetés. A végén még… ah, inkább hagyjuk. Pedig már reggel éreztem, de sietni kellett, pörgős hétfő elé néztünk, nem értem rá analizálgatni az érzéseimet.
Alagútból ki, alagútba be, hegyre föl, hegyről le. Zakatol az élet, kattognak a kerekek, csikorognak a fogak, nincs megállás, nincs kiszállás, soha egy perce. Csak menetelünk előre, konokul leszegett fejjel, mint langyos nyúlfingok a nyári éjszakában.
Le kéne már nyugodnom, tudom, de egyszerűen nem megy. Itt mélyen belül teker, forr, ördögien kavarog valami, valami, ami… Őrület! Az jut eszembe, talán egy Jäger segítene, vagy kettő… esetleg három…

Egy Sárkány Sátán hátán.
Repülök éppen lassan
egy angyal sebzett szárnyán.

szamárháton jött
fogadták pálmaágak
- Hozsanna néked
Dávid fiának - ám, fenn
a keresztfák már álltak

Két öltöny beszélget egy kávé felett, business lunch után..

Így szól az egyik(Ö1): Te, mi a helyzet veled, nagyon le vagy fogyva, szinte csak lógsz a semmibe..?!
Mire a másik(Ö2): Elkopott az emberem.. kimerültség, stressz, depresszió..
Ö1:.. és hova lett?

Valaki, aki ma ötven,
számolva fényévben,
ars poétikában jegyzi,
mi az irkafirka,
hogy ő is volt Yeti;
Isteni színjáték
és Dante pokla
a pagonyba van írva.

Nem
süket
és nem vak,
legfőképpen
nem bolond Isten.

Nincsen kedvem hazudni már.
Nem sorscsapás az életem.
Mégis félek attól, 'mi vár.
Belülről rág a félelem.

Kín soha nem állíthat meg utamon.
Félelem sosem taszíthat romlásba.
Szellemem és testem egység a mában.
Így zsarnok sosem lesz uram, nem hagyom!

Mindössze gonosz mostoha,
Ha már csak megszokott csoda,
Jövődet így vágva zsebre,
Bottal jár az összes terve.

Azt mondja hitetlene nincs örök élet,
mert megszületünk, meg elér a halál -
csak ennyi az emberi lét neki... téved,
hogy úgy hiszi, élete semmibe száll.

éj-fekete égig érő tölgy alatt
tarajos patak partján
árnyas árnyak áldoznak
szívekben szunnyadó szavakat
pergő dob dobban a csendben
láb veri lábhoz a ritmust

Szemeid csillogásában vajon megtalálod önmagad
ha a valóság szent tükrébe nézel? Mondd, lenne-e szavad,
mikor a hit virágát az igazak örömből tapossák,
a szívbe víz kerül, az elme rémálmokat lát,
a lélek pedig ezért átvedlik ártatlanból harcossá?

sápadt tél köd félhomálya
beteg sárga fűn szitál
szél zuhan a deres ágra
mint egy sebzett kis madár

Rettentő titkukat
suttogják rám a fák,
az andalgó ebek
ugatnak utánam.

Veled kell lennem
gondolatban
csak egy percet
s oly más lesz
ettől a világ
kicsomóznak görcsök
leoldódnak terhek
úgy pihenek meg
mint tejes szájú babák

/A kamera a magasból „ereszkedni kezd lassan” száz négyzetméternyi területű rét felé, melynek közepén harminc ember ül, álldogál csoportokba verődve. „Megérkezve a rétre” megindul a beszélgetők közé. Némelyikre ráközelít pár pillanatra. Van, aki közelségétől összerezzen, furcsállóan körbenéz, de aztán folytatja a beszélgetést, amely egyenlőre nem hallható, mert a rövidfilm zenéje a domináns.

Negyvenes, átlagos megjelenésű férfihez érkezve megáll és ráközelít.

A zene lehalkul, így hallhatóvá válnak a férfi, Jonas szavai. /

A rőt hajnali fény fokozatosan világítja meg a rendetlen hálószobát, aminek közepén egy széles franciaágy terpeszkedik. Pasztellszínek dominálnak.
Az ágy markáns jelenléte uralja a szobát. Rajta mészszínű derengés. Valami nagy, fehér és ijesztő, akár egy hatalmas bálna. Vagy talán delfin? Mondjuk egy beluga? A reszelős légzés is ezt a feltételezést látszik alátámasztani, ám alaposabb megfigyelés után rájövünk, hogy fatálisat tévedtünk. Ez nem beluga.

Mint felfordított szakajtók álltak dombok,
mögöttük nap felhők között bujdosott.
Egy pillanatra megállt hegygerinc tetején,
aztán legurult tüzes mezején.

Hálát adok Neked,
ha minden volt,
ahogy volt
és másként nem lehetett.

Leesett tegnap a szívem
Eltört a betonon
Csak szilánkos vágyak
Maradtak

Ki most épp ezt olvasod,
Nem is sejted holnapod?
Rémes lesz a titok nyitja,
Hogyha elég csak egy szikra,

Sajnos, az erőm már párolog,
testem a lábamon ácsorog.
Ágyamhoz tipegek,
miközben lihegek,
vár puha vánkosom, alhatok.

MESÉLŐ
A férfi, akit mobilján hívta,
János apjának üzletfele volt,
Na és persze, azt nagyon jól tudta,
A temérdek pénz, csalásról is szólt.

túl vagyok az első halálon
kihűlve mozdulatlan fekszem
elbújt dobbanások ülnek
a lengő ága-bogas csenden

Vannak, akik mindig restek,
Én ördögöt falra festek,
Épp azért, hogy megjelenjen,
És megküzdünk majd mi ketten.

ablakok párkányát súroló
alig világító fényben
pár körvonalból
font emlékek
töltik be
súlyukkal magányunkat

Most ugrunk az időben pár percet,
Amíg a neje meg nem érkezett.
/Dühödt ábrázatú, negyvenes, dekoratívan öltözött nő viharzik be a színpadra. /
Épp nem gondolt túl sok jót és szépet,
Ránézve, tudni máris lehetett.

/Széthúzódik a függöny, s egy park válik láthatóvá. /

MESÉLŐ
Hívjuk a főszereplőt Jánosnak,
Íme ott ül magába roskadva,
És habár nem látszik túl álmosnak,
De elszenderült, s, tán csak álmodta,

Emberi arcokban keresem magamat,
emberi anyákban vagyok én a magzat.
Emberi családban emberi gyermekkor,
a lelkem jégideg, de embervérem forr.

„Vannak olyan álmok, célok,
Melyek sosem évülnek el,
A léleknek nem szab gátat,
Sem az idő, sem a hely. ”

A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni ahogy közeledtünk az átmeneti lakhelyemhez. Mire megálltunk azt hittem szívrohamot kapok. A ház nagyon kis helyes volt. Szép zöld kerttel, illatozó virágokkal és harmonikus légkörrel csak úgy, mint a szomszéd hajlékok. És ott állt Aliz is. Ez a nő letagadhatott volna 10 évet legalább. A kisugárzása fiatalos és jámbor volt. Ez óriási megkönnyebbülés volt számomra. A legrosszabb eshetőségeket véve féltem, hogy egy rideg nő fog rám várni. De Aliz kisugárzása a ridegség ellentéte volt. Mosolyából csak úgy áradt a kedvesség.

A csendőrök jelenléte meglepett és elképzelni nem tudtam mi keresnivalójuk van itt.
- Jó estét! Keresztes Jázmin? - Tudakoztak a nevemet illetően. Nekem gombóc keletkezett a torkomban és csak nehezen tudtam megszólalni.
- Igen én volnék. – Nyögtem ki esetlenül.
- Nos sajnálattal kell közölnünk, de az édesanyád autó balesetet szenvedett az éjszaka.

10 évvel később...
- Biztos nem kérsz egy szálat? – kérdezte Beni már vagy 5x-re és egy slukk cigarettát tartott felém ismét.
- Mondtam, hogy nem. – válaszoltam kicsit ingerülten.
- Mit idegenkedsz a bagótól? Mindenki szív. Nem tudod mi a jó’. Egy szál cigitől még senki nem halt meg. – kapcsolódtak be a többiek is.
Erre tudtam volna mit válaszolni, de feleslegesnek tartottam vitatkozni velük.

Megtört szívek, mint porcelán
hullnak széjjel.

Hasadt lelkek sors asztalán
lomha kéjjel

- Jázi, mit csináltál?! – Üvöltötte Anya torkaszakadtából.
Sokkos állapotomban nem tudtam mit válaszolni. Csak álltam a konyhánkban és lapulva hallgattam anya szidását. A szemei villámokat szórtak és sok kicsi ránc jelent meg a homlokán. Nagyon mérges volt. Azt hiszem valami olyanról is üvöltözött, hogy nincs pénzünk megjavítani az általam széttört padlót. Bűntudatom volt és hibásnak is éreztem magam, de egy hang se jött ki a torkomon. Se egy bocsi, se egy sajnálom. Rosszul esett, hogy Anya így ordibált velem. Monológjában most szünetet tartott és kérdőn nézett rám.