Amatőr Művészek Fóruma

Kora reggel van akinek
az újság, a könyv, a zene
vagy csak a bámulás,
nekem a hév zaja zümmög
nyugalmat.

Megjegyzés: 2017. 10. 18.

Egy nagykabát szélén állok
valami ár-apályban térdig
várom az első jégtáblákat
majd elvisznek jó messze innen
és felejteni hívnak majd az északi fények.

Őszre hajló morcos idő,
most lesz nálunk keresztelő,
fiú gyerekünk született,
adunk neki keresztnevet.

nézem a kövem
mely szekrényem dísze
simára csiszolta
évezredek sodra
zarándoklaton
hajoltam le érte
így lett ő aztán
szobámnak éke

A szellemből szép asszony lett,
és csak fehér ruhát viselt,
fehér Szellőnek neveztem,
még amikor megszerettem.

Zörgetnek éjjel az ablakon,
felriadok de szemem csukva,
de hisz a kilencediken lakom,
vághatom a félelmemet sutba.

Egyik vasárnapi mise után új kontakt felvételéről értesített a telefonom, aki maga a Jóisten volt. Megjegyzem, a telefonszám szerint országos telefonszolgáltatónál fizetett elő. Roppant érdekes, hogy így miért nem kerítenek a szavai többet a számlára.
Ki sem kellett csengetni, egy ámító női hang azonnal kapcsolt. A Jóistent keresem, mondtam. Közeli s távoli harangnyelvek koccanása rajzott interurbán, aztán a jól ismert női hang, hogy hamarosan kapcsolják, egy kis dolga akadt.

Véráztatta szellő simogatja a tájat
S fodrozódik a naplementében,
Mint a bosszú barázdái szívemen s lelkemen
Csalfán szegezve őket oda a hamis szerelem

ólmos felhőkbe csomósodik fölém az idő.
bennem hallgat a dac. nem akarom.
de te újra és újra itt hagysz.
ha szemem csukva, látlak.
még nincs vége a nyárnak.

Beleszorult a pillanat utolsó szavamba,
Beleszorult és a perc min lakat van
egy könnycseppé vált a véráztatta homokba.

Egy virágszirom hullott alá az égből,
nem is sejtvén azt, hogy mi lett mára jégből
s nem olvasztá ki semmi, bár lehet az tűzből.

a kert ugyanaz és a ház is
az álmok csak mik kifakultak
(régen ketten álmodtunk egyet
boldogságvirágok kerengtek)
most emlékek apró zugokba bújnak
már csak éj suttog régi percekről
mik itt nőttek évekbe szorulva
szivem zakatolja a múltat

Megáll a busz, a sofőr megnézi, van még utas. A leghátsó ülésen talál egy férfit. Közli a sofőr, hogy végállomás, de nem kell sietni. - Nyugodtan szedje össze magát és szálljon le.
Az utazó férfi valamit a táskájába dobál, lassan elindul az ajtóhoz. Kezet fog a buszsofőrrel, kölcsönösen minden jót kívánnak egymásnak.

Éva, a tizenkét éves kislány vásárolt három kiflit. Boldogan futott haza, otthon a konyhában az anyát vérbe fagyva találta a nemrég lerakott új járólapon. Az anya nem mozdult.
Éva fogta a nejlon szatyrát és benne a három kiflit. A kiflikből egy keresztet formázott és az anya arca fölé tartotta. A halott messze nézett. Mozdulatlan szemekkel.
- Anyu! A kiflik nevében ébredj fel!

Csak felnézek olykor az égre,
S kérdőre vonnán, miért léptem a földre.?
Ki akarta ezt és mit tervezett,
Hogy pont most pont ide teremtett.

Megmondhatná valak!
hogy szíved szerint cselekedni, mért jelenti azt,
hogy az emberek közt idegennek lenni,?
Miért nem lehet őszintén mások szemébe nézni?

Ha válladdal nem tartasz engem,
s karóként nem óvsz a világtól,
ha máshol vagy, nem két szememben,
gyenge szavak hullnak a számból.

Őrült vagyok, szellemet szeretek,
elneveztem őt fehér Szellőnek.
Nem feledem rózsaszín mosolyát:
mással tölti napját: engem nem lát.

Fonák álmokat szül fénylő fura korong,
ma is ott gurul a kormos ég tetején.
Van ki holdnak hívja (de szerintem bolond)
Felszippantja nyugalmadat - csalfa a remény

-hogy mélyen aludj ma-

A szobában csend és félhomály volt, pedig a redőny nem lett lehúzva éjszakára. Kálmán mégis mélyen aludt. Kimerülten, fáradtan nyújtózott végig az ágyban, és ez volt az első este egy év után, hogy Éva nem jutott eszébe. Miután a gyerekeket is ágyba dugta eszébe villant a tejbegríz, amit már megint leégetett. -Jaj, Évi, te hogy szoktad? - gondolatot követően azonban nem jött újabb öntudatlan kép, ami eszébe hozta volna fájdalmát.
Aludt. S oly mély és hirtelen álommal vonta maga alá ez az akaratlan ösztön, hogy szinte azonnal az álom birodalmába zuhant.


Megjegyzés: 2006. november

Minden úgy volt, mint rendesen. Semmi különös nem történt. A villamosok jártak, a forgalom közepes erősségű volt, mint ilyenkor általában. Az idő kellemes, tizenkilenc fokos. Éppen kellemes volt egy zakó az ember hátán. Az ő hátán is volt egy. Egy kávébarna zakó - a Vörös Október Ruhagyár terméke -, éppen olyan, mint a pantallója. Jó viselet volt ez az öltöny. Bár nem volt éppen új, az erős szövet jól viselte az idő és a vegytisztító által elszenvedett gyötrelmeket, és ilyenformán egyáltalán nem tűnt viseltesnek. A zakó alatt vasalt homokszínű inget viselt, a felső gombot kigombolva hagyta, nyakkendőt nem vett fel: a sima vászon alatt erős kontraszttal vált láthatóvá ráncos bőre. Nem mintha bármi baja is lett volna az említett – egyébiránt haszontalan – ruhadarabbal, de valahogy a szokottnál is erősebben érezte fojtogatva magát.

Csodaországban
ömölnek égből könnyek.
Egy angyal önti
és lent örül a gyöngynek,
hullik cseppje a földnek.