Amatőr Művészek Fóruma

Legszűkebb celládba
önmagad toloncol,
és annak kulcsait
magadnál keresed!

Egyszerűen félek a
magány gondolatától.
Teljesen egyedül maradni
maga a pokol.

Hiába telt el
negyvenegy év
halálod óta,
egyre csak azt
szeretném, hogy
itt legyél velem.

Árnyas terasz alatt, fon a lány.
Mi járhat fejében, az csak talány.
Most kósza szálak eggyé válnak.
Kéz, és láb ősi ritmust járnak.

Sokmindent megéltem már,
néha a szívem is fáj.
A napok is csak
vánszorognak egymás után,
nem olyan színesek,
mint egykor voltak,

Peregnek a búzaszemek.
megadózunk Istennek,
a királynak ami jár,
s minden éhes embernek.

Az én valóságom egy olyan hely, ahol végtelenek a határok
Valaki mindig valakit megismer, mégsem lesznek jó barátok
Az én valóságom mégis határolt, mert arcommal szembe fúj a szél
benne keresem az igazságot, tényeket viszont sosem mesél

Vízparton hevertem,
gondolataimat kergettem,
megfejteni az érthetetlent.
milliók halnak éhen, mikor
földünk, természetes éden.

Elvész éjjel az idő, majd megtalálják,
hamuszagú hajnal vánkosán.
Elfogy a tegnap, s újra lobban,
letér az útról, mint félkezű magány.

Az arcodra van írva kudarcod.
Soha ne adj fel semmilyen harcot!
Ne hátrálj meg, és ne is menekülj!
Ha kell, vívd meg a csatát egyedül!

Múzsa! Látogass meg ámde azon nyomban-
lássad, a füzetem üresen tátong-ásít,
ceruzám is már rég elkopódni vágyik,
bátorító csókod nem tudom, hogy hol van.

A mindennapok keresztje feltörte vállam
Súlyát rendíthetetlenül cipeli lábam
Látni, ahogy édesanyám lassan sorvad el
Közben megélni, házasságom hogy bomlik fel

Töprengek az életen. Isten súg igét.
Nem az gazdag, kinek vagyona van.
Hanem ki kevéssel is beéri.
Mondja Isten, ne feledd szavam.

Minden időknek legnagyobb könytára,
kezeidben megfér, minden tudása
a tied, hogy kivedd, megtartsd, fejleszd,
az eónok összes kincsét magadba rejtsd,
bearanyozd vele kölykeid választott útját.

Erdély felé futó a vonat,
Rajta öreg urak utaztak.
Péchy Tamás mondja történetét,
míg út végére értek aznap...


Megjegyzés: Mikszáth Kálmán: Az Idő javít c. novellája versben

Vitába szálltam a Teremtővel.
Szenvedőt, miért nem emel Ő fel?!

És mondá nékem azt, a Teremtő:
„Lelketek pusztán már csak temető!

Beborítottad tejszínű lepelbe,
kedves angyal járta tájakat.
Köpenyed a valóságot belepte,
nap fényéből varázsoltál árnyakat.

-Dőzsöl a kazán,
Izzik a -vas száj.
Sok jó szenet mázsa szám gyújt,
el az égbe fel tova,
nagy dohogva át váltja azt,
kormos füstre hamura.

Szólalj meg
Mert van, amit csak te mondhatsz el
Amit az embereknek hallania kell

Naponta változom
s a csenbe burkolt zajt
újra és újra átkozom.

Próbáltam falakat húzni
hegyekkel a nyakamon
mások elől a túlparta úszni.

A kilencedik az utolsó, a nyolc pedig úgy tűnik előrébb vergődött.
Minden az Ötödik emeletről indult, itt már csak magam voltam és minden ami bennem keringett, itt vágyta meg a közérdekűt.
Fürdőszobámban gondolatok folytak a zuhanyrózsából, a konyhapulton már nem is igen zöldséget hanem mondatokat szeleteltem, és az éjjelek kifacsarták belőlem a betűket.

Mint ha ezer év volna
beletömködve
mined elmulasztott percembe
mit egyedül éltem
és amiben egyedül haltam

ORVOSNÁL ülve

Mint madarak a dróton
Gubbasztunk sorsunkba beletörődve,
Várjuk, hogy mi is sorra kerüljünk
Egyszer talán majd.

találkozhatnánk...

egy percben
lehetne összefutni,
mint régről jött barátok,
lehetne búcsút inteni,
venni sapkát, kabátot.

Szólhatnék,
csöndet is
törhetnék,
hangos is
lehetnék,
sóhajt is
ejthetnék.

Szándékosan
vagyok csöndben.
Nem vígasz,
mi e sorokban rejlik.

Ma már tudom, hogy az élet csupa fény és csupa árnyék. Örömteli csillogás és dögletes kárhozat.
Akár Pierrot a bohóc Watteau festményén, ahol a szerencsétlen flótás oly ügyefogyottan és olyan bénán áll hófehér ruhájában előttünk, miközben éppen a könnyeivel küszködik.

Arcomat a barna ablakkeretnek támasztva kémlelek kifelé.
- Istenem, milyen boldog gyermek voltam itt!

A piros szőlők a lugasról ma is a szánkba lógnak, mint régen,
de már semmi nem ugyanaz… Én felnőtt vagyok, a Nagymama pedig elment…

Söthenyes szoba asztalán
ezüst gyertyatartó áll,
valaha vidám láng égett
leolvadt viaszcsonkján.

Te gyűjtsd a szívedbe ami szép, ami számít,
A suhanó perceket, egy mosolyt, egy ölelést,
Egy embert s a nyári szél suttogását..
Őrizd meg a boldog pillanatok kincseit
S őrködj mások kincsei felett.

Hajóink kifutnak
Föld Anya szemén
zúgó óceánok
ölelte kontinensek

1. Lenni fogok. Örökre,

időtelen időkre,

sosem hajlok az őszbe.

kezdetben volt a semmi
csend és sötétség ölelte
csak lógott ott egyedül
magányával karöltve

Berendezés alakítására
Alkalmas a huzatos szoba
Ha biztosítják a szellőzést a helyiségekben
Mindenki boldog lesz
Még a háromfejű adóellenőr is

Ha beteg vagy,
Lázad van,
És fáj a fejed,
Megterheli a szívedet
Ha gyenge vagy,
Megfájdítja a lelkedet.

Felnőtt lettem, s megváltozott körülöttem minden.
Már nem rajongok úgy a színekért,
s nem ugrok édesanyám nyakába kedvenc ételemért.

A polgári jogok erőszakos, erőszaktól nem mentes kivívása az éppen hatalmon levő kormányzat, a politikai berendezkedés, a gazdasági szerkezet ellenében, általában fegyverek segítségével. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet a forradalom definíciója. Persze nagyon leegyszerűsítve. Divatos szó lett manapság a forradalom. Divatba jövetelére közel négy évtizedet kellett várnunk. (A nálunk idősebbeknek ennél kevesebbet.)

Hívó dal

Hívnánk, Uram,
de mi is pont most eszünk.
Inkább én nem eszek,
csak ti egyetek.

Az ötödiken a kozmosz vakolata hull,
Villódzó porteste zajköddé alakul.
A távolban vonathang halkul monoton,
sínek visznek át felnőttes gyermekkoromon.

Itt ülök egy sóhaj mélyén,
templom mellett, erdő szélén,
sóstó partján, kövek élén,
igen és nem szűk mezsgyéjén.