Amatőr Művészek Fóruma

Tükröm öntelt csalódása lettem,
ismerős álarcom idegen szerepben,
kémtükör szemein kialvatlan álom,
bénultan bámulom önimádó bábom.

felettem
kávébarna
bőr
ég
veríték hull

szavak méltóságát
a szépség lazúrján át
lehelet könnyedséggel
lehet láttatni

Lefelé folyik a Tisza,
Arckönyv-versfolyam sem vissza.
Először csak cseppen-csurran
tiszta forrás zugaiban.

Csak három lépés, és nem kéne többé minden elutasítás után újra és újra foggal-körömmel kapaszkodnia a Reménybe. Csak három lépés, és az élet ezernyi nyűge is köddé válna pár pillanat alatt.

mi
ketten
téridő
szövetén új
hullámot vetünk

Az
első
pillantás
bölcsője-e
az utolsónak?

Te
és én
összefont
kócos tincsek
talpaink alatt.

Már nem hagyom üresen
bevetetlen kertem.
Most a gyomot tépkedem
csomókban belőle.
Munka közben, otthon
és álmomban is kapálom

milyen tánc ez
ösztönök és légnyomás
aztán csak hull
számolatlan
fuldoklik
omlik
rettegő pára

már hólyagos
vérzik a fal
annyit ütöttem
ököllel
ujjlenyomatod
mindenhol

Hold
legel
sötétet,
fényevőt így
nevel a nappal.

Gyűrött vásznon elmosódott sorok,
az idő bélyegzője elkopott rajta,
arany szemcsék ragyogták be
az elsötétült árnyat,
apránként pöttyözték
az ében tollú felhőtakarót.

A szobák húsából is kiszorulsz lassan,
ahogy a testsúly homorulata egy bőrfotelből,
felkelsz az összesből, és sorra távozol
mások ajtónyitásaiban – most épp sárga kövekkel
kirakott légcső a folyosó, amin végigsöpörsz.

Képzelheted, röntgensugár korában,
ha bűnöd csontjaid közt átviláglik,
miféle zúgó sejtelem-homályban,
milyen mérleg, mi mérhet? Bordavázig
ha vetkőztet: kifosztva hull szemérem,
féltett titkod benned kinyílva látszik.

A barackfaág illó füstjét ki
vigasztalja meg, s minek?
Tüzet raktam,
hogy üdvözöljem a telet,

A
súlyos
gondolat;

az
ihlet
momentum
szállingózó
szó-szakramentum

Te
lehetsz
a legszebb,
legszárnyalóbb
gondolatművész.

A
Gyerek
Ki voltál,
Büszke tán rád,
Akivé lettél?

Két
ember
között a
legrövidebb
út a gondolat.

szó
eszme
gondolat
monszun szárnyán
összefonódnak

Úgy
kong-bong,
ahogy Úr
önt harangot,
s te hangra szállnál.

Minden nap mondod,
rosszabb nem lehet,
ezernyi gondod
gyötri lelkedet.

...
Azt mondtad, meg kell élni a bút,
s a lét a végtelen alagút,
labirintusában nem kevés
az átható szenvedés…

Hited és magod
vetetted belém, gyermek,
a hálám érte.

Arra ébredtem, hogy
almákat teremtél vállgödreimbe.
Van idő,
suttogtad, ez még nem vihar,
csak szellő lengedez,
ha ágaidba mar, foglak-e?

megállapodtak
s mint ilyenek
mindig helyesek
Anna szerint
a közhelyek

Az állomáson álltam,
közben tavaszi eső
fürdette bőrömet,
s hideg szél szaggatta
gondolataimat gőgösen.

Már tíz éve. És el sem búcsúztál.
Ne kínozz! Miért jöttél? Nem hívtalak! Soha nem hívtalak!
Ne rettegj állandóan! A jövés- menés- hívás dolgát már megbeszéltük. Most is csak beszélünk.
Akkor beszéljünk, Átkozott! Becsaptál, átvertél, hátba támadtál! Úgy kértelek, és te semmit nem tettél érte!
Már megint az az átkozott ok-okozati világszemlélet. Egyszer már ezt is megbeszéltük. Különben pedig jöttem, szóltam. Hogy legyen időd. Hogy maradjon időd elbúcsúzni. És már tíz éve nem.