Amatőr Művészek Fóruma

Nem írtam verset már legalább két éve.
Letettem a lantot, hogy inkább zenére
Pengessem húrjait hogyha kedvem támad,
Az ujjam bírja még, jól mozog, nem fárad.

rózsafa

Hullik-e rá ma az isteni fénye, a vágya a nyárnak?
Rózsafa lobban a tűzbe omolva, ha eljön az éjjel.
Ében a törzse, a karjai végre kitárva, ha lángol,
Rázza a szél, de a szirmai éteri fénybe merülnek,

Röppen a pernye az égre, a bőrre, a teste parázslik.

Víznek felszínén,
lágy gyűrűkön fut a fény,
mélyben, kő lapul…

emlékszem még a szád ízére
a napokat számolom újra
álom csüng a fán látom
megzizzen egy cincér húrja
fáradt pír cseresznyét kóstol

Legközelebb
a csillagokat utadra szórom el,
hadd érjék talpadat,
s ha tüdőd bokraiba
teremtem a szelet, az
olyan lesz, mint a
suttogás.

anyai kéz
magyar vagy szír
férfi vagy nő
félmilliós árnyjáték
lámpakarika a bogarak körül
kezükben kifordított pohár

percek néma alagútjában
egyedüli gyalogosok
fal mellett lapulva menetelnek
csoszogásuk elnyeli a
sötét mélabúval bélelt palástja

vannak itt a költők
s más betűvetők
kik a szavak mesterei
- doktorok-
kik lélekből -lélekbe
csorgatják
a reményt

I. Tornádó (Anna ölelése, jó ég...)

Kozmikus kéj vadít önmagammá.
Bolondos szél ölel át vad szelet.
Semmi sem marad meg a talaján.
Repülni fog minden, nézd az eged!
Leszaggatom, mint a láncaimat!

Széttépett emlékek
Kísértenek,
Szüntelen felsajgó
Lélekhegek.

Tükröm öntelt csalódása lettem,
ismerős álarcom idegen szerepben,
kémtükör szemein kialvatlan álom,
bénultan bámulom önimádó bábom.

felettem
kávébarna
bőr
ég
veríték hull

szavak méltóságát
a szépség lazúrján át
lehelet könnyedséggel
lehet láttatni

Lefelé folyik a Tisza,
Arckönyv-versfolyam sem vissza.
Először csak cseppen-csurran
tiszta forrás zugaiban.

Csak három lépés, és nem kéne többé minden elutasítás után újra és újra foggal-körömmel kapaszkodnia a Reménybe. Csak három lépés, és az élet ezernyi nyűge is köddé válna pár pillanat alatt.

mi
ketten
téridő
szövetén új
hullámot vetünk

Az
első
pillantás
bölcsője-e
az utolsónak?

Te
és én
összefont
kócos tincsek
talpaink alatt.

Már nem hagyom üresen
bevetetlen kertem.
Most a gyomot tépkedem
csomókban belőle.
Munka közben, otthon
és álmomban is kapálom

milyen tánc ez
ösztönök és légnyomás
aztán csak hull
számolatlan
fuldoklik
omlik
rettegő pára

már hólyagos
vérzik a fal
annyit ütöttem
ököllel
ujjlenyomatod
mindenhol

Hold
legel
sötétet,
fényevőt így
nevel a nappal.

Gyűrött vásznon elmosódott sorok,
az idő bélyegzője elkopott rajta,
arany szemcsék ragyogták be
az elsötétült árnyat,
apránként pöttyözték
az ében tollú felhőtakarót.

A szobák húsából is kiszorulsz lassan,
ahogy a testsúly homorulata egy bőrfotelből,
felkelsz az összesből, és sorra távozol
mások ajtónyitásaiban – most épp sárga kövekkel
kirakott légcső a folyosó, amin végigsöpörsz.

Képzelheted, röntgensugár korában,
ha bűnöd csontjaid közt átviláglik,
miféle zúgó sejtelem-homályban,
milyen mérleg, mi mérhet? Bordavázig
ha vetkőztet: kifosztva hull szemérem,
féltett titkod benned kinyílva látszik.

A barackfaág illó füstjét ki
vigasztalja meg, s minek?
Tüzet raktam,
hogy üdvözöljem a telet,

A
súlyos
gondolat;

az
ihlet
momentum
szállingózó
szó-szakramentum