Amatőr Művészek Fóruma

férfi vagyok felkelek reggel és igazgatok
megmondom a szélnek délről fújjon
a fűszálakon legyen harmat mondjuk egy harmad
tejeskávém habjába rajzolódjon egy ábra
a kotnyeles mókus a sarokban kussoljon

Gyönyörű ez a dal,
szárnyal az ének,
ebben a versben fogan az élet!
Száguld Benne a lélek,
az elmúló évek,
vagy a végítélet?

Milyen az, amikor senki nem hallja meg a panaszait, keserűségét, fájdalmát az idős embernek. Sajnos személyes tapasztalatból tudom. A párom 10 évvek ezelőtt stroke-t kapott. Bekerült a Semmelweis Kórház Neurológiájára. Akkor még nagyon figyeltek a betegekre, az első a CT. volt. Négyen feküdtek a kórteremben, fiatal életerős férfiak. Két héten belül csak egyedül volt életben.

Akkor is írok egy szépet,
csillagszemű függőséget.
aranycipó dagadtságát.
csengő barack hamvasságát.
Úgy szeretném!

Csend van. Hamis csend. Hangos csend. Majd egy varázsütésre, megszólalnak a tücskök. Zene. Bona. Zaj, fülsértő és egyben lágy. Először, halk, altató, ahogy az ember ül a verandán a hintaszékben, egy Budweiserrel és lassan ringatja magát. Néz bele a semmibe. A sötétbe. Megnyugtató és misztikus, ijesztő. Mi van ott? Ki van ott?

Ki kopogtat, beeresztetik.
ki kérni akar, meghallgattatik,
aki kér, neki megadattatik,
adj nekem Uram,
de hamarost.
Csupán csak egy csöppnyi fényt,
mi a Napból kélt,
a világ tetejéről,
csak nyolc perc míg ideér,
mely oly végtelen, mint a lét.

elme bekapcs' lélek betölt
a folyamat megszakad
érdeklődés hiányában
a mai nap elmarad

Hogy megleljem, hol keressem,
bokroknak vagy fáknak ágán,
mező-, szántó- vagy rét-ágyán,
fürödhessék oltalomban,

Ablakom kitárva,
Belecsapok lantomnak húrjába,
S rácsodálkozom
E csodás világra.
Itt állok az ég alatt
idők viharában,
gondolataimba zárva,

A hajnali szél
lágyan zenél,
ablakom alatt
kotor a huzat.

Megszületni, és meghalni,
csak egy pillanat az egész,
életünk egysége
csupán szemhunyásnyi,

Vírusokról

Távolból sejlik egy fehér vitorla,
messzi világok híreit hozza.
Messzire hallik egy merész tivornya,
hírnökök komor hajóján
fekete zászló leng kibontva,

Pszichikai szinten azok vannak előnyös helyzetben, azok tudják legjobban elviselni a sors kikényszerítette magányt, akik életükben egyszer már lemondtak mindenről. Az már tudja, hogy ha az ember lemond mindenről, minden amit ezután kap az élettől, ajándék! Ez az újjászületés feltétele, hisz elsősorban fel kell ismerned, mi az amit elvesztettél, mit jelentett számodra. Addig azt hitted, önmagad az vagy, amit birtokolsz, ami a tied.

Reggel. Vitamin. Itthon. Dolgozom.
Meddig? Ablak. Tavasz. Becsukom.
Teázom. E-mail. Válasz. Munkatárs.
Hiányzik. Levegőt! Maradok. Merre jársz?

Azt hittem csak álom,
De jött a vonat s halálom várom.
Egy pillanat ezer év hogy lehet?
E világon túl mit lelek?

még vágyni se tudsz rá, mert magába zárt a szenvedés, még önmagad se voltál, kínzó, végbemaradt gondolatok gyötörnek. Már nem tudod végiggondolni magad, részeidre szakadva sodródsz, érzed hogy nem találsz partra. Persze ennek gondolatától bekövetkezik a még rosszabb, a pánik. Teljesen magadra vagy utalva, nincs külső segítség, pszichiáterek normái nem személyedre szólnak, aki érted szólna, s kiemelhetne, elment.

Azért egyedül vagyok
bizonyos értelemben,
mert aki ért, valahogy nem,
vagy alig szól,
inkább csak figyel,

Egyszer azt mondtad,
nem télre tervezed a halált,
talán attól féltél,
hogy fázni fogsz odaát.

Ősrobbanás az agyban,
Gombafelhőként száll a gondolat.
Mintha szellemvárosban lenne,
Senki nem vevő az ötletre.

Hétfői hektikus hajnalhasadás, harmatos hegyek horhosán,
Keddi kincskeresés, kisködmönben, kerekerdőben, kenyérfák között,
Szerdai szókratészi, szeretetteljes szórakaténusz, szolmizálás szótagszámlálással,

Mikor a tűzre-szomjas könny csorog,
pohárban víz tisztán kevés,
mikor a titka törten támolyog,
vajon a „most aztán… ” elég!?

„Milyen színű napod volt? ”
kérdezte tőlem egy kislány a parkolóban,
én meg még nagyban
a helyes válaszon gondolkodtam,
amikor türelmetlenül továbbkérdezett:

Életérzés

Hívlak Téged, Kádár Kata,
gyere haza, bujdosásra.
Megújul az ős ballada,
igaz most is minden szava,
hitünket ármány uralja.

Ha majd egyszer kell siratnod,
ne sokat adj jajszavadhoz!
Add hozzá mind könnyed savát,
legyen abban anyád, apád,
vesszen abban minden hited;
fájjon akkor mind, mi tied!

Kalákából, mint színes cifra túldíszitett kádenciák
szertartásmesterei eresztékeknek ízes mézeskalácsok.
Hókuszpókusz, innen ide nem marad más csak ugyanaz.

Farmerdzsekim belső zsebében
kotorászok, onnan veszem elő,
nyakam gallérom mögött didereg,
lopva araszol alá az őszi eső.

Azt mondják rám a haverok,
én is nagy ivó vagyok,
bár ezt váltig tagadom,
csak ha van rá alkalom,

Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ,
GLOBALIZÁCIÓ!
Jó gondolat, rossz fejekben,
helyrehozni lehetetlen.
Az árat, mint mindig, fizeti a plebsz,
könnyen járulékos veszteség lehetsz!

- Mostantól néma csend legyen kicsengőig! Aki megszólal, kirúgatom! - hallottuk egy hosszú hét péntek délutánján tanárunktól.
Mindenki próbálta elérni, hogy semmilyen hangot se adjon ki. Páran a padra dőltek és aludni próbáltak, mások fülhallgatóval tömték be fülüket és a ritmusra rázkódott lábuk, a nagy többség pedig a telefonjával játszott a pad alatt. A tanár szúrós szemmel nézett végig rajtunk, majd az ablakhoz sétált és becsukta, hogy azon keresztül se jöhessen be semmi zaj.

száz kuka csattog
száz kuka lép
rombol és csapkod
száz kuka kér

A láz izzó börtönében,
Jéghideg verejtékcseppek
Fürdőjében tocsogva
Hánykolódunk,

tüske érik nyelvünkön
némaságunk dördül keményen
hallom hogy hallod
hogy velem vagy és szintúgy félsz

Temetőbe hív az ének,
oda vár a végítélet,
néhány pohár óbor mellett,
jaj, de szépen énekelnek,
mindörökké bolygó lelkek,
örökösnek tűnő évek.

Sok cifra országban
több vár csipkés tornyát láttam,
erkélyükről nézve
mindig hazavágytam.

Ha meghalna a fény
ha semmivé lenne a sötétség
ha egy perc lenne bölcsője
és a halál lenne teremtője...

Nem írtam verset már legalább két éve.
Letettem a lantot, hogy inkább zenére
Pengessem húrjait hogyha kedvem támad,
Az ujjam bírja még, jól mozog, nem fárad.

rózsafa

Hullik-e rá ma az isteni fénye, a vágya a nyárnak?
Rózsafa lobban a tűzbe omolva, ha eljön az éjjel.
Ében a törzse, a karjai végre kitárva, ha lángol,
Rázza a szél, de a szirmai éteri fénybe merülnek,

Röppen a pernye az égre, a bőrre, a teste parázslik.

Víznek felszínén,
lágy gyűrűkön fut a fény,
mélyben, kő lapul…

emlékszem még a szád ízére
a napokat számolom újra
álom csüng a fán látom
megzizzen egy cincér húrja
fáradt pír cseresznyét kóstol

Legközelebb
a csillagokat utadra szórom el,
hadd érjék talpadat,
s ha tüdőd bokraiba
teremtem a szelet, az
olyan lesz, mint a
suttogás.