Amatőr Művészek Fóruma

Mindenen kívül, és mindenek között,
lemorzsolódó porom elenyészik.
Kirekesztve térből és az időből
átkozott lelkem tervrajza szétfoszlik.

És ha riadót fúj
a lenyugvó nap?
Szirénázva sikít
mielőtt tóba fullad?
Ha üvöltene veled
pirkadat előtt a pillanat?

A part meredek volt és szeszélyes, hol csak kisebb kövecskék csúsztak ki a görcsösen kapaszkodni kívánó lábujjak közül. hol egész nagy darabok váltak le és zuhantak a ködös semmi mélyébe. Órák óta ereszkedett lefelé és az eleinte kedves, zöldellő bokros enyhén lankás térség földrajzát kezdte felváltani a szakadékos, gyopáros, inkább kőzetszerű talaj. Eltűnőben volt az élővilág pázsitja és éltető zöldje.

Aszteroid, tűzeső lesz majd akkor
Porba hull a nép, véget ér a vak kor
Olvadozik a nép, “éljen az X faktor!! ”
Kövesd csak, TV2 minden nap hatkor..
Alszik a tudat, csak gondolat vackol
Lehet rossz lesz? Az ember csak saccol.

Összegyűltünk, mind feketében,
Szívünkben vákuum, sírások a gyászban.
Itt van a család apraja-nagyja,
Mind téged siratunk, drága jó Apa.
Sokszor jutsz eszünkbe nap, mint nap,
A lelkünk a fájdalomtól dagad.

Megjegyzés: 2008. szeptember 13.

A férfi a munkából tartott haza. Imádta az otthona családias hangulatát, ahol hét éves kislánya, és várandós felesége várta. Tisztességes, makulátlan életet élt a boldog, szürke hétköznapokban. A férfi teljesen új életet kezdett egy olyan városban ahol senki nem ismerte. Feleségével hamar a közösség egyik mintacsaládja lett. Kivétel nélkül jó véleménnyel voltak róla. Az a fajta ember volt, akire lehet irigykedni amiért neki besikerült az élet. Nem élt nagylábon, nem utazott luxusnyaralásokra, csupán rendesen élt. És a férfi ennek örült, nem is kívánhatott volna többet. Egyedül az öccse hiányzott régi életéből. Szerette, kisgyerekkoruktól kezdve mindent megosztottak egymással. A rosszat, a jót és a szépet egyaránt…

Szellemnővel, nőszellemmel
ne köss egyezséget!
Megcsal téged este, reggel,
s szépet mutat néked.

Van aki él, és van akinek eltelnek a napok. Tudom, voltam itt és voltam ott is. A fájdalom mindig csillapíthatatlan. Az volt a temetésen, a következőn és még megannyin – már rég nem számoltam össze. Most is az, csak most jól vagyok.
Csak ha odaadnád nekem az erőt. Tudod, csak annyit, ami vagyok, ami voltam. Emlékszel még rá(m)? Elmesélhetnéd, mert az emlékeim is függöny mögül homályosulnak. Nem is voltam szép. Okos meg főleg nem. Dagadt voltam, de legalább erős. Határozott elképzelésem volt az életről. Arról pontosabban, hogy mi a fájdalom. És én semmi mást nem akartam, mint csillapítani azt. Embereket gyógyítani. De nem tudtam akkor még, hogy szétesik az egész, és darabjaira hull a való. Teljes tanácstalanság övezi a profizmusomat. Teljesen profin tudok élni úgy, hogy közben haldoklom. Apró rezzenésektől rémülök halálra, mert mindennek az ára pontosan ez: nincs több bizalom.

Hozzám ma beköszönt az Ősz,
kopott kabátja csupa folt,
beköszönt, s kurtán - furán
elvitte, ki a szívemben volt.
Könnyeim utána szaladtak,
zokogtak, jajongtak sután,
ám az Ősz, a hamis nem figyelt,
csak futott sebesen tovább.

A világos sötét nekem,
fenyeget a halál engem,
védekezek, ahogy tudok,
míg erőmből ki nem fogyok.

az út tele veszélyekkel
de végül
mégis csak hozzád vezet
nem lehet
semmi fontosabb annál
hogy egyszer elérjelek

a lelkem fehér
négy éve kőbe fagyott mosolyát
öltözteted virággal
és fénnyel
mellettem
egy elhagyott anya
előttem egy kislány
a fejemnél egy arc
mely minden nappal
halványabb

Hol a sínpárokon rozsdás fény ragyog,
mint egy szürreális, rémes látomás
és híre-hamva sincs a Rózsadombnak,
ez Kőbánya-Kispest, a végállomás.

Itt a reménynek már végleg hátra-arc,
s a kopott tömeg lódul, összeér.
Fordul a metró, majd mélán, undorodva
a város sűrűjébe fürgén visszatér.

Megjegyzés: A "Kökin"

Jövőbe borzadok. Tehetetlenül.
Hittel mérgezem magam: talán,
de jól tudom, a vég biztos belül:
csontjaimba fészket rakott a rák.

A világos sötét nekem,
fenyeget a halál engem,
védekezek, ahogy tudok,
míg erőmből ki nem fogyok.

Oly szép a reggel! Én már erre ébredek,
a magas fák között még ritkás köd lebeg.
Már megtörik minden makacs harmatcseppen,
izzó Napfény, a bátor felmentő-sereg.

arcom lefolyik
átcsorog vállamon
hátamon vacog
Dalin tűnődik
csak egy grimasz
így zúdul öntudatlan
meg-megpihenve
a gerincen
mint a vízesés

Mi a Nagymamócát búcsúztattuk végleg,
És a felhős, szürke égből újra kék lett.
Ha sírok között csodás napfény felragyog,
Majd biztos várnak rá az égi angyalok!
Hát együtt hallgattuk a búcsú szép zenét,
A szép imákat, és a Kántor énekét.
Szélben lobogott, sok gyertya, mécses lángja,
Mi éreztük, hogy a szívünk, lelkünk bánja.

Ez itt nem a halál fészke -
gyerek a bölcsőben,
az életre szülték őt meg,
hagyjad hát, hogy éljen!

Bombabiztos!

Hogy veszélyt hárítson, ő mindig annak élt,
Sokszor tudott, sejtett vagy csak éppen remélt.
Kezétől szelídült bomba, gránát, akna,
Az elmúlt háborúk rejtett borzadalma.