Amatőr Művészek Fóruma

Csonkig égett láng.
Csillagkaput lakat zár.
Isten is halott.
Elföldelt galaxisok.
Főbe lőtt feltámadás.

Kadmiumvörös bársony.
Feszített vásznon
angyalarcú démon ül az ágyon combjait tárón.
Kék szeme éj - szép.
Sikolya láva.
Károgó varjút rikolt kacagása.

Teljes pusztulás,
ellobbanó végső láng.
Isten is halott,
elhantolt galaxisok,
örökkön tartó álom.

Mesterem lettél,
én Margaréta voltam
ringó réteken.
Eltapostál. Bimbóm nem
bonthat már új szirmokat.

Harang csendül,
mély sóhajok úsznak a ködben,
szénkoporsó függönye libben
parányi ablak keret mögött.
Suttog a szél ravatal kapuján,
roppant rózsaszálak fedik
drága koporsó oldalát.

van
létem
perceim
legutolsó
mondata után

két sötét alagút –
mindkettő végén
széles terekből szűrődik a fény.
vegyszerszagú függöny lebben.

Széttörtem strófákból szavakat,
hogy sok darabjából összeálljak
azzá az eggyé.
Összefolyik tintasávon,
nagy csillagok akvarelljén.
Az alkotó pihen, a műhold követ.
Annyi maradt a közértben,
amennyit hagyott benne a stewardess.

Csak azért jöttem, hogy megmutassam a rosszat,
Hogy tudd, amiben hittünk, azt úgy nem lehet,
Kapzsi uzsorásként adtam, amit adtam,
Titkolva, hogy végül mindent elveszek.

benne szakadt sikolyszálka vakít sebét vágva húsba rágva
csontba

kövült kegyetlen közöny magánymáglya lángja
marta könnyhullám acélszürke sugárkoszorúba árad
borba fullad

Most, hogy a szavak végére értem,
fejem lehajtva hallgatom a színeket.
Talán ég mélyéről, vagy más világból,
- zakatol a vér -
suttog titkokat, híreket.

(Ültem ablakomban, faragtam szívemet,
siratom majd én is akasztott lelkemet.)

Lakodalma van ma Gazdag Júliának,
kertek alján reszket, lapul a bűnbánat.

Megjegyzés: (A ballada nagymamám keserves-igaz története.)

Öreg erdő mélyén gyász ül,
tisztásra forrt szenvedés,
temető-zaj köré a csend
reszketeg font kerítés.

Szíve dallamot ver
Ritmust üt az idővel
Délceg apám ágyon hever
Létét füstös köd fedi

hideg a kezed öltözz fel
szemüregedből lárva nő
nincs helyed nálam költözz el
nem gyógyír rád a lávakő
ujjpercek végén fagy zizeg

(W. Goldingnak)

Homokfövenyen szomjazó pergamenbőre
sárgásfehér izzás.
Testében a lángoló
sajgás a kék óceán végtelenségéig ér.
Ferde síkok, hasadó hullámok dőlnek rá.
Szeme hívogató délibábűrre, lázálomra
réved.

A 2-es Tesla tranzitrakétán
megérkezett.
Lecsalhatta volna,
képessége
az Univerzum felett.
A hírügyelet aljas műszakjában tárgyaltam
a közvélemény végpontjairól:

Hogy neked is, nekem is fáj sajnos, az életem adtad,

Láttam a holtakat
zivatarfelhőben
csüngő hasú
vastag bárányok ölében

Megmozdult az út alattam,
minden csendes, mozdulatlan.
Egy pillanat a fájdalom,
egy pillanatra láthatom.

Lassan vezeti be a tűt,
és befogadja a dallamot.
Zsibbad nyaktól karig.
A kotta a csontokba ég.

Van az a pillanat, amikor már elfogadjuk a tényeket és elengedünk minden kötelet.
Amikor megnyugszik a lélek, és nem vár már semmi mást, csak az üres halált.

Kiég az utolsó szikra is, elnémul az utolsó hang is.

Oly tisztán csillogtak a szemei... Bár akkor még nem is lehetett tudni, hogy a hidegtől-e, vagy az érzelmektől-e, de úgy tűnt, hogy a könnyek üveges fátyla mögött már egy történet sejlik kibontakozni: olyan volt, mintha egy korcsolyapálya tükrében a fény lánya revüzne a jégkirálynak. De ő aztán tényleg nem azzal volt elfoglalva, hogy éppen akkor ki és mit látna benne, vagy képzelne bele; egyszerűen a feltárulkozó csodát próbálta megragadni.

az álom hava arctalan
Nappal kelt
a mindenek hajnalán
fénye fakó fehér és üreges
pedig hagyott nekem
éjjelről
jégbe fagyott pír-rügyeket
de látásom elvesztettem
kiverte a műtő

Megjegyzés: álom hava = december
fergeteg hava = január

Kettő-húsz és három óra három között
más a lámpaoltó.
Nem villan zöldre jelző, csak szemem
míg csoszog, a folyosó
holdfénnyé alvad.

A Tranquility Base-en
Bébilépteket tesz az ember.
Szputnyik a glóriánk,
Szélmalmunk idáig nem ér el.
Don Quijote-n nincs szkafander.

Három árva gyermek mendegél a hóban,
Egyikük sírdogál kockás takaróban,
Másikuk egyre csak egyre csitítja őt,
Fázós orra elé tart fehér zsebkendőt.

édes illattal telt meg az este
nyugodt a táj
szél sem rebben

csak feküdtél némán
hiába mondtam bármit
üveges szemeid nem láttak
füleid nem hallottak

. . . _ _ _. . . / Save Our Souls

egy percre elhal a csönd
addig a halogén is
böjtöl, és ismerem szabályait
amikor rendezetten kényszeres