Amatőr Művészek Fóruma

Eltusolva
dolgok mélyén
igazság szivárog.
Kebelükre vettek,
hogy eldöntsék
mi legyen nekünk a jobb.
Titkosak háborúik
tervezett asztalon
vagyon s hatalom béréért.

Fölöttem mi végtelen!
Ki rá gondol az védtelen!
Nincs is benne értelem,
Önt elképzelni képtelen!

Ha szakad a húr, a harag az úr,
Hát ne hergelj fel engem,
Viharmadár, szívemre száll,
És onnan el, nem röppen.

Ha álarcod mindig hordod,
Egy nap rád tapad,
És jövőd börtönébe zárod,
Valódi önmagad.

Töröttszárnyú angyal!
Nem repülhetsz tovább
sebzett szárnyaiddal!
Senki se kéri, hogy
vigyed őt magaddal.

A hajnali szél
lágyan zenél,
ablakom alatt
kotor a huzat.

Voltam, leszek,
ha nem feledtek.

Teszek, veszek, intézkedek,
aláírok, pecsételek.

Tele van már a padlás
A sok-sok ígérgetéssel,
Ő közben mögém lopózna,
Egy nagy konyhakéssel.

Pótcselekvés az élet.
Két mélyebb lélegzetvétel között
elrohan,
miközben sérült hajszálereken zubog a megbánás
és az ernyedt izmok hálózatán pöffeszkedő feladás igazit koronát.

Mit remélsz mikor a fegyvert töltöd,
S a Gonosz álarcát épp felöltöd?
Mit remélsz, mikor emberre célzol?
A Halál végleg fegyverhez láncol!

Háztömbnyi jégfalak
Olvadva omlanak,
Sarkkör sötétjében
Hol az Auróra fényei
villódzva cikáznak,

Két szarka-pár szállt le egymással szemben egy fa koronájára. Nem ismerték egymást, de az egyik férj máris megszólalt:
- Nahát, de jól áll magának ez a fekete-fehér – mondta a másik feleségének.
- Jaj, köszönöm szépen. Igazán kedves – jött a hölgy válasza.
- Te meg miket beszélsz? – mordult rá a férje. - Komolyan veszed az ilyen jöttment bókját? Mi az, hogy fekete-fehér? Hát mi a fene lenne? Minden szarka fekete-fehér!
- Hát, ez azért akkor is kedves volt.

Most, hogy közeledik Március 15. -e, emlékeim közül előbújik egy régi történet.

Úgy negyvenöt évvel ezelőtt, amikor idegenvezetéssel is foglalkoztam, elutaztam egy munkásnőkből álló csoporttal valamelyik kisvárosba ünnepelni.
Akkoriban divat volt, hogy jól dolgozó brigádok jutalomból elmehettek valahová, a szakszervezet jóvoltából, nevelési, kulturálódási szándékkal.
Ilyenkor a hölgyek kiszabadulva a munka, és a család kötelékeiből, némi kontyalávaló rásegítésével, vidám hangulatban várták a nap eseményeit. Megvolt ennek a bája, és a feszültségoldó hagyománya is.

Mikor kihunynak a fények,
a rémület életre kel,
Istenre kérdően nézek,
de persze most sem felel.

Óh, ki vagyok én?
Számtalan évnyi káosz,
őrjítő súlyú homály,
mi maradt utánam,

Egyességem ma felrúgom,
hogy hol vagyok, már nem tudom,
lepaktálok az ördöggel,
mával, múlttal és jövővel.

Vak ablakom kitárva,
Belecsapok lantomnak húrjába,
S rácsodálkozom
E csodás világra.
Itt állok az ég alatt
idők viharában,

Kezdettől fogva
Kerested a jót és a szépet,
De amikor
Gyomorszájon vágott az Élet,

Hétrét görnyedve
Levegőt is alig kaptál,
Mit sem értettél,
Hisz még pofont sem adtál.

Félelem-lét szilánkok
hasogatnak.
Bár létezésem felderít,
a jövőkép árnyalatai
nem tisztulnak még.

A háborúban
az igazság az első
áldozat mindig

lábujjhegyen lép mögém az este
vállamon feszeng a sárga lámpafény
árnyékom asztalon kissé meggörnyedve
mint ahogy szívemben a kolduló remény

Úgy ömlik rád a sok adat,
Nem leled majd önmagadat,
Elveszel a cyber-térben,
Organizmus leszel fémben.

Ember, te aki éveken
át küzdöttél, házat építettél,
s szépítetted családodnak,
láttad felnőni gyermekeidet,

Megjegyzés: Koronavírus

Zúdul. Csörgedez. Csöpög.
Rebeg. Beszél. Kiált.
Küzd. Viaskodik. Hörög.
Kúszik. Biceg. Menekül.
Ijedt. Fél. Retteg.
Remél. Hisz. Bízik.
Elveszett. Kallódik. Eltévedt.
Pislog. Szemlél. Réved.

ötvenkettőt adtam én
nem lett lágyabb csak kemény
sorsom
hordom

Valami szépet szeretnék írni,
de nem könnyfakasztót.
Csak egy könnyű gyengéd ölelést,
amelyet jó érezni s meghatódik
érzékeny szívem.

Megjegyzés: Pillanatnyi érzés hiány

Plakátokon virul a jólét,
az utcákon korog a gyomor,
lyukas cipő nyeli a hólét,
üres tálból eszik a nyomor.

A sötét rög jajveszékel
mag játszik a létezéssel,
fényre törve élni akar
táplálja a rothadt avar.

Hol vagytok már
ti késő esti csendes utcák,
a megfagyott időkről
suttogó ős öreg járdák?
Hol léptünk ritmusa
egykor egyszerre szólt,
hol egymásra nevettünk,
s a szívünk dalolt.

Nincsen házam, se kertem
amit magam építettem, s műveltem.
Pedig szerettem volna
otthonomat szépíteni virágokkal,

De jó is lenne költőnek lenni!
Tollheggyel szántani papír földeken,
barázdákból szárba szökő betűk
magjaikat szórnák, s nőne az értelem.

Zaruga mindent tudott, olvasott a jelekből.
Tudta, hogy mikor érlelik a nap sugarai zamatossá a gyümölcsöt. Értette a tenger zúgását, a madarak égi táncát és az erdőlakó állatok zsibongását. Tudta mikor érkezik az életet adó eső, a perzselő aszály után, de azt is tudta, ha a mezőket, a falut fenyegető árvíz közeledett. A falu apraja-nagyja hozzá járult tanácsot kérni, mikor vessenek, mikor arassanak, mikor halmozzák fel a készleteket a szűk esztendőkre.

Karjaim közt aludt el édesanyám.
Végre itt vagyunk a homokos tengerparton.
Hagyom, hadd pihenjen,
édes illatát magamba szívom.

Ülök az üres füzet előtt,
kezemben toll, de semmit se írok.
A szemem néha lecsukódik,
pedig fényes nappal van.

Eltűnődöm a furcsa dolgokon,
amelyeket hallottam.
Elképesztő, hogy a
betegséget dédelgetnünk kell,
képtelen lennék rá.

Sóhajként szökik a távolság,
egymáshoz bújnak a párhuzamok,
a ma szeme még résnyire nyitva,
de pilláin már lógó, álmos mondatok.

Csak te légy az én világom,
s ölelj olyan szorosan,
hogy belezsibbadjon a testem.
Szívem szeretete simogat

Szakadó nagy pelyhű hóban
Csúszkálva cammog
kinn egy télikabátos "Valaki".
Rám pillant... egy pillanat...

Mint egy vádirat, olyan, ha megvirrad,
bánt a fény, s te bántod önmagad,
álmokban hagyott reményed semmi,
ágyad üres, szívedben sincs senki,
felöltözöl, a lepedőt tenyérrel vasalod,

Fagy repeszti szét a csendet
szürke égből hull a hó,
tűz táncát őrzi kebelén
sárgán fénylő kandalló.