Amatőr Művészek Fóruma

Pirkadat volt, alig érezhető különbség, a hajnal és reggel első pillanatai között. Könnyű pára borított mindent, szinte remegett a felszín, még hűvösen áradt a tó illata... Hajnalodott. Az első nagy testű madarak kezdtek tollászkodni, egy toll libbent elénk, alig mozdult, csak némán lebegett a víz felszínén.

Halottak napján hozzátok igyekszem,
kik már rég
elköltöztetek a túlvilágra.
Temetőkertek csendjében
titeket köszöntelek,
nehezen engedtelek el benneteket,
de sajnos mennetek kellett.

Mit jelent annyira szeretni,
hogy közben belesajdul a lelked?
Olyan, mintha virágos mezőn
szaladnánk egymás felé.

Kérlek, ne kérj többé bocsánatot,
hisz nem tettél semmi rosszat.
Ha tudnád, hányszor gondolok
rád szeretettel, akkor biztos örülnél,
s nem kínoznád magad,
hogy haragszom rád!

Mindenki itt van, csak te hiányzol.
Sírás fojtogat, szívem nehéz.
Merre lehetsz?
Óh mondd, beszélj egy kicsit,

Mintha ringatna a táj,
úgy ölel szépségével, elkápráztat.
Táncával magával sodor,
megérti magányos lelkemet.
Lassan táncol énvelem,
hozzám simul, simogat,

Kicsi hazánk, egyik szép nevű falujában egy nyár végi szombatra, a polgármester úr falunapi rendezvényre invitálta a lakosságot, felhőtlen szórakozást ígérve mindenkinek.
Végre elérkezett a várva várt nap. A máskor kihaltnak tűnő faluban, szinte mindenki az utcán, és az önkormányzat tágas udvarán sétálgatott. Gyerekeket ugrálóvár, kosárhinta, meg hasonló játékok csábították felhőtlen szórakozásra, míg a felnőtteknek főzőversenyt rendeztek. Most úgy adódott, hogy bőven volt pénz a kasszában, így neves művészeket is tudtak hívni, hogy előadásukkal szórakoztassák a falu népét. Mert ugye a művészek, nem éppen egy baráti kézfogásért utaznak le vidékre.

Örökzöld fenyő magasztosan áll
az ég alatt.
Hófehér deret hintett rá
a fagyos éjszaka.
A város hosszú
sétányán sétálok.

A világnak a királya.
No ki legyen? Szavazz rája!

A világnak a királya.
A világ jár csodájára.

Csaknem minden évben
valaki jön a hírrel,
közeleg a világvége.

Nem szeretném követni a trendeket.
Szavakkal engem megvenni nem lehet.
Ma is azt mondom el, ami én vagyok.
Bármit is mondjanak nekem a "nagyok„.

a tücskök vagy az esőcseppek
ciripelték szét
csak látom hogy
a csigák a teliholdra költöztek

Üldögélünk bíráink előtt egy padon,
mint madarak a dróton,
elmerengve sorsunkon,
végzetünkbe beletörődve,
hátha mi is sorra kerülünk
egyszer talán majd.

Ejnye, mi van ma veletek ti kikerics alakú, paradicsomos szardíniás káprázatok. Lelketekre hatalmas havasi gyopárok nőttek, amikor felébredt a sosemvolt város, és vele együtt életre kelt ez a sok talmi hangulat és balzsamos remény?

Lufiárus bácsi álldogál a sarkon,
Gyerekeket várva, hogy lufikat hajtson.
Tavirózsa formát sajnos nem készíthet,
Mert azzal a bácsi gyerekeket rémíthet.

Vakon járok
vakmerően,
egészen a vakablakig,
kinézek a vaksötétbe,
kíváncsian a vakvilágba,
ébrednek e fények még
Végre valahára?

Megjegyzés: VAK VENDEL, NEVEM NAPJÁN

Akadály volt a sok lépcső,
kerekem nem tudott rajta felgurulni.
Pedig, hogy szerettelek volna látni,
újszülött, kis vétlen testedet.

Ha itt hagynálak kérlek szólj rám,
ne rontsam el borral a szódám.
Tudom, a fröccsöt meg nem vetem,
ez veszi el mindig az eszem.

Tudom, érzed a gondolataimat,
melyek feléd szállnak.
Ezernyi göröngy áll elénk,
de kanyargós utunk végén hiszem,
hogy találkozni fogunk,

Voltam, vagyok, éldegélek.
Isten tudja, talán meddig.
Nem rettegek, néha félek,
nem túl sok jót tettem eddig.

A túlsó partról a révésznek
még nem kell útra kelnie.
Rozoga csónakjával még nem kell evezőjével
szelnie a fodrozó hullámokat értünk.
Pillanatra megérintette arcunkat
a kegyetlen halál szele.

Hamis fellángolás, hamis szavak
Azt hiszitek csak sajnáltatom magam.
Próbálok én előre menni tudod,
De hátra húznak engem a sznobok.

Hol vagy most?
Mit csinálsz éppen?

Én itt vagyok!
És csak nézem ahogy
mosolyogsz egy régi képen.

Legszűkebb celládba
önmagad toloncol,
és annak kulcsait
magadnál keresed!

Egyszerűen félek a
magány gondolatától.
Teljesen egyedül maradni
maga a pokol.

Hiába telt el
negyvenegy év
halálod óta,
egyre csak azt
szeretném, hogy
itt legyél velem.

Árnyas terasz alatt, fon a lány.
Mi járhat fejében, az csak talány.
Most kósza szálak eggyé válnak.
Kéz, és láb ősi ritmust járnak.

Sokmindent megéltem már,
néha a szívem is fáj.
A napok is csak
vánszorognak egymás után,
nem olyan színesek,
mint egykor voltak,

Peregnek a búzaszemek.
megadózunk Istennek,
a királynak ami jár,
s minden éhes embernek.

Az én valóságom egy olyan hely, ahol végtelenek a határok
Valaki mindig valakit megismer, mégsem lesznek jó barátok
Az én valóságom mégis határolt, mert arcommal szembe fúj a szél
benne keresem az igazságot, tényeket viszont sosem mesél

Vízparton hevertem,
gondolataimat kergettem,
megfejteni az érthetetlent.
milliók halnak éhen, mikor
földünk, természetes éden.

Elvész éjjel az idő, majd megtalálják,
hamuszagú hajnal vánkosán.
Elfogy a tegnap, s újra lobban,
letér az útról, mint félkezű magány.

Az arcodra van írva kudarcod.
Soha ne adj fel semmilyen harcot!
Ne hátrálj meg, és ne is menekülj!
Ha kell, vívd meg a csatát egyedül!

Múzsa! Látogass meg ámde azon nyomban-
lássad, a füzetem üresen tátong-ásít,
ceruzám is már rég elkopódni vágyik,
bátorító csókod nem tudom, hogy hol van.

A mindennapok keresztje feltörte vállam
Súlyát rendíthetetlenül cipeli lábam
Látni, ahogy édesanyám lassan sorvad el
Közben megélni, házasságom hogy bomlik fel

Töprengek az életen. Isten súg igét.
Nem az gazdag, kinek vagyona van.
Hanem ki kevéssel is beéri.
Mondja Isten, ne feledd szavam.

Minden időknek legnagyobb könytára,
kezeidben megfér, minden tudása
a tied, hogy kivedd, megtartsd, fejleszd,
az eónok összes kincsét magadba rejtsd,
bearanyozd vele kölykeid választott útját.

Megjegyzés: Mikszáth Kálmán: Az Idő javít c. novellája versben

Vitába szálltam a Teremtővel.
Szenvedőt, miért nem emel Ő fel?!

És mondá nékem azt, a Teremtő:
„Lelketek pusztán már csak temető!

Beborítottad tejszínű lepelbe,
kedves angyal járta tájakat.
Köpenyed a valóságot belepte,
nap fényéből varázsoltál árnyakat.