Amatőr Művészek Fóruma

Gép üzen fáradt őszi levélről,
írottról, mely kihull ág-kezemből,
elmulasztott évek bohémsága,
érzem én, nem aggaszt fényt a fámra.

Dérmintájú hajnalok,
hátukon ősz andalog.
Ködös, gyűrött reggelek
rozsdázzák a kerteket.

"Ahányszor csak álmodunk, alapjában igazoltan elmebetegek leszünk. "

*

Közös munkánk quentin-nel.

1.

- Dugd már be a lukba, ne nyámnyiláskodj! - A hangom mesterkélten búgott – aznap folyton a hangszálaim tónusával voltam elfoglalva, karrierem csúcspontjára, az esti székfoglaló előadásra készülve.
A férjem arcát a rosszallás legmélyebb grimasza lengte át, ahogy felém emelte zavaros tekintetét – talán kissé bepiált?! - húztam gyanúra arcom botox-feszítette ráncait, majd elhessegettem az egészet várva a szokásos károgását… Mondjuk ez alkalommal azért lehet, hogy jogos volt tőle.

Megjegyzés: A folytatást quentin-nél keresd...

Elvágtam keresztben a lábujjam
körmét,
a családban érvényesült a
feszültség.
Ettek, ittak, szivaroztak folyton
folyvást,
azt szívesen tették ugyan, mert nem tudtak
ők mást.

Rettentően unalmasan indult a nap. A nővérem úgy rohant el, amikor megérkeztem, hogy szinte szóba sem állt velem. Siet... jobb dolga is van annál, mint, hogy velem csevegjen. Látszott rajta, alig várta, hogy felváltsam. Futott, elviharzott, csak úgy lobogott utána a hosszú szőke haja.

- Csótányok! Tetvek! Patkányok! - hogy én mennyire utálom az összeset – csaptam be magam mögött az ajtót, aztán egy hatalmas nyögés kíséretében a tőlem telhető legnagyobb gondossággal a padlóra helyeztem a felszereléses táskát.
- Kibaszott nehéz bőrönd, bebaszott nehéz munka – morogtam. Épp körbenéztem volna az ódon villa ménkű nagy előterében, amikor a dohos levegőt valósággal kettéhasította a rohadék telefonom csörgése. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, aztán a zsebembe nyúltam a készülékért. - kiba… -kezdtem bele, aztán csak legyintettem inkább.
- „Drágám” - virított a kijelzőn. - no erre halvány viszketés kíséretében tikkelni kezdett a bal szemem.

Ferde sugarakkal bájol a szeptember,
a vad nyár már elmúlt, reggel köd szemel.
Szomorkássá válik most a legtöbb ember,
rájuk zuhan ólomsúllyal elmúlás-teher.

Tündérországban új tündér született. Mert a tündérek bizony, úgy születnek. Tündérnek. Lelkük sima, mint a feszített tó tükre, mosolyuk jóságos, meleget adó, szándékuk pedig folyton vigaszt hozó. A tündérek még csak nem is sejtik, hogy létezik olyan világ, ahol nem tündérek élnek.
No, hogy szavam ne feledjem, a láthatatlan szárnyú tündérek közé hajnalban érkezett egy verébszárnyú tündér. Mivel hajnali tündér lett, így Hajnalnak nevezték el.
Körbeállták őt a többiek és szánakozva, szeretettel nézték.
– Szegény kis testvérkénk! Hát, micsoda látható, kis verébszárnyad van neked?!
– Nekem? – nézett háta mögé a verébszárnyú Hajnal tündér – Ó, hát, nem baj! Csak felemeljen!

Elképesztő történetem van egy cserepes virágról. Annyira elképesztő, hogy lehet, el se hiszed, amit hallasz.
A virág, önmagában valami fantasztikus csoda volt! Egy nagy fadézsában állt Lujzinál, az idősödő, viszont mindig mosolygó, kedves Lujzi néni nappalijában. Egészen az ablaknál ácsorgott nem túl magas, karvastagságú szárral figyelve a világba szét, s kis tömzsi törzséről lógatva számos indájának kusza szövevényét. Csuda virág volt ez a Lujzi virága, mert soha emberfia ilyet még nem látott.

Megjegyzés: 2006. október

Bolondosan búgó bagoly,
bejelentette barátját,
búsulva bánkódott, bement
butácskán borozni.
Barátok bátorkodtak
bántani, Bagoly bátyánk
borosan búgott-bőgött.

Van úgy, hogy a nagy körforgásban csak egyetlen pillanat marad meg az örökkévalóságnak.
A kis vízcsepp együtt élt testvéreivel a vízsokaság örvénylő kavalkádjában. Egy derűs szép napon a felszínre került, és boldogan lubickolt a szikrázó napsütésben. A Napnak ma különös ereje volt. Egyszer csak érezte, hogy elválik társaitól és elemelkedik a vízrengetegtől. Egyre könnyebbnek érezte magát, felszabadultan szállt a magasságba.

Mer’ minden, mindenki csak kapaszkodik
Akit szerethet, az nagyon abba
Jan Jingbe
Jing, mindig csak Janba.

Mer' nem tudna lenni
Semmi, és senki
Végül,
Magában annál "másik" nélkül.

Érzékeny vagy, miként
a tavaszi zsenge fűszál,
melyre hajnalfriss harmat száll,
és eloltja szomját.

ablakokban
muskátlik könyököltek,
szellő
szökdécselt
gizgaz között

- majd
az úttestre szökött -

Vidám vagyok. S ha vidám vagyok, az élet mindig csodálatos. Mert a kedvem széles, elterül rajtam a derű, és minden, ami körülvesz, csupa mulatság. Még az út szélén leintő morcos rendőr se szegi kedvem, aki félreállít. Hirtelen fékezek, mire ijedten kap az oldalához, és én vigyorgok. Mert mókásnak találom, hogy a füle kettéáll, pedig ez normális. De az már egyáltalán nem normális, hogy amíg ő beszél, én azon szórakozok, milyen érdekesen mozog az orra, ahogy artikulál. Csak mosolygok, s mire valami pótizzók felől érdeklődik, már pukkan belőlem a nevetés. Pótizzó? Nocsak! Hová is kéne nekem az? Gondolja tán ő, hogy az agyamba, de én vidám vagyok, és kacagva borítok lába elé mindent, amit a csomagtartóban találok. Válasszon, aztán mozgassa az orrát másra!

Megjegyzés: 2007. 11. 08.

Az őszi napfény bágyadt sugaraiban
fürdik az anyjától elszakadó falevél,
a természet reggel apró könnyeit szórja,
mint aki halni készül, de még kicsit él.

Ahogy jönnek a hűvös, novemberi szelek,
mintha lelkem is puha kendőbe bújna,
érzékeim eltompulva készülnek a télre,
várva, hogy eszmélhessenek majd újra.

Mikor Matildot megismerte, már befutott szobrászként tartották számon. Sok kiállítás és tárlat kínálta alkotásait megtekintésre, és igen sokat meg is vásároltak. Rendeléseket is úgy kapott, hogy szinte a lábát se tette ki a műteremajtón. Igazán szerencsésnek érezte magát. Talán a magány volt az egyetlen, amitől szívesen búcsút vett volna. De nem volt kiért búcsúznia.

Matild úgy jött, mint egy üstökös. Tökéletes formáival először a szobrászt fogta meg, göndör kacajával és arcán azzal az édes kis gödröcskével aztán a férfit is. A mindent elsöprő érzéki vágy hatalmába kerítette, és úgy fogva tartotta, ahogyan eddig el sem tudta képzelni. Elég volt csak gondolnia Matildra, és lúdbőrzött gerincén a bizsergés, és szinte bőrének illatától tágultak orrlyukai. Különféle formákban látta maga előtt, mint Vénusz, majd, mint közönséges kokott. Amíg csak csodálta, különféle helyzetekben idézte maga elé. Karját kitárva, ágaskodó kis rózsaszín mellbimbóival, majd összekuporodva, mosolytalan arccal. Látta a lányt magát teljesen kitárva, combjai közt az éden leplezetlenül, arcán a kéj mámorával. Rengeteg kompozícióval csigázta saját vágyait.

Az augusztus mindig a nyaralásról szólt. A legjobb nyaralásról, amit egy városi gyerek elképzelhet. Kicsaptak (nálunk így mondták anno) bennünket vidékre a nagy-nagynéninkhez, apai nagyanyánk testvéréhez. Szerény környezetben, de mindennel felszerelt kis házi gazdaságban tölthettünk napokat, heteket, ahol szabadon csatangolhattunk a pataktól az erdőig. Etettünk libát, kacsát, tyúkot, még pulykát is, és messze elkerültük a disznókat. Az anyakocától tartottunk, a kismalacokat szívesen dédelgettük, ha a kezünkbe adták, de csak tisztes távolságra az óltól.



Megjegyzés: * prósza – Tejjel föleresztett kukoricalisztből való vajas, vagy zsíros keményebb és vastagabb sütemény, (Kresznerits, Tájszótár); másképp: görhe, görhön, görhő. (Magyar nyelv -1862- szótár)

Ez is elérkezett. A kilencedik életemet taposom és érzem, hogy minden nap gyengébb vagyok, közeleg a vég. Itt az idő, hogy összegezzem eddig történteket és elinduljak az utolsó utamra. Sokan úgy tartják, hogy nekünk, macskáknak hét életünk van. Ez nem igaz, erre én vagyok az élő bizonyíték.

Az első életem tartott a legrövidebb ideig.
Éppen csak megszülettem a világra, amikor úgy határoztak, hogy nem kell több éhes száj a házba. Így hát, társaimmal együtt bedobáltak egy zsák mélyére, és rövid zötykölődés után egy huppanás jelezte, hogy lemondtak rólunk. Testvéreimmel küzdöttünk az életünkért, amennyire egy újszülött életösztöne harcolhat. Aztán egyre kevesebb kétségbeesett nyávogás hallatszott. Én bírtam a legtovább, de a fiatal szervezet feladta a küzdelmet. Még az sem adatott meg, hogy a szemem kinyíljon és rácsodálkozhassak a világra.

kényelmes fotel
nagy ablakon át nézem
a Hold hogy fogy el