Amatőr Művészek Fóruma

Hogyha hited
Apró madár,
Törött szárnnyal
Csodára vár.

Lelked mélyén
Gubbaszt csendben,
Mért mondod, hogy
Minden rendben?

Emlékszem nagymamám
dolgos kezére,
összekulcsolva feküdt
sokszoknyás ölében.
Vele morzsoltam el a
sok miatyánkot,
és az üdvözlégyeket.

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. ”

(Weöres Sándor: A teljesség felé)  

A tenger megbabonázta. Ez volt az első találkozása a nagy vízzel, s ez a végeláthatatlan, emberi szemnek befoghatatlan kékség az alföldi rónára emlékeztette. Holott ott a legnagyobb víz, egy, a faluhoz közeli tanya melletti szikes tó volt. Mit tó! Inkább egy nagyobbacska pocsolya! Libalegeltetés közben gyakran bóklásztak arrafelé.

Amikor a Beatles – Lennon-McCartney – megírta, és elénekelte a „When I'm Sixty-Four” című számát, jókat nevetgéltünk rajta, hogy hol van az még..., fényévekre vagyunk tőle! Persze velük együtt danolásztuk ezt is, és a többi dalt is, egymásnak adogattuk a szalagos magnón készült felvételeket másolásra, táncoltunk rá az iskolai táncórákon, tavasztól késő őszig pedig nyitott ablaknál bömböltettük a zenéjüket ki a világba, éppen hogy nem verte le a vakolatot a hangerő.
A „fényévek” nem is olyan sok, mintha szempillantás lett volna csak, és most az én ablakomon settenkedik be lábujjhegyen, némán a hatvannegyedik, hajnali fénynyalábokon.

Zavartan álltak egymással szemben. Hosszú percekre örvényként szippantotta be őket az erdő csendje. A fák sokkarú óriásokká nőttek. A feltámadt szél egymáshoz dörzsölte vékony, csupasz ágaikat, síró, nyikorgó hangokat hallatva.
Nóra megborzongott. Gábor féltőn ölelte át, majd egymáshoz igazítva lépteiket elindultak a műút irányába.

01.

Jöjj
kedves
várok rád
időm űzni
véled akarnám.

02.

Egy
kihalt
állatfaj
őscsontjait
humusz takarja.

Én ott voltam múlt szombaton, amikor a vért alvasztó csend elidőzött a mezők felett, s a nap furcsa négyzetmintás felhőkön átderengett. Az estébe hanyatló délutánnak ideges atmoszférája volt, mintha nagy energiák tétlenségbe szorulva őrlődtek volna. Tudtam, hogy a fenevad már hat parasztot megölt a mezőkön.

Tihany. Visszhang-domb, emlékek, lélegzetelállító panoráma...

Semmit nem változott a Balaton azóta, a napsugarak vakítóan tükröződnek a szelíd habokról, sétahajók szelik át a végtelen vizet, kirándulni vágyó utasok a fedélzeten, minden úszó járgányon élet...

1,
Ha a tavasznak dallama ránk kacsint,
harmatos énekbe kezd a táj:
édes nárciszok,
színes orgonák.

„… Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a Nemzeti dalt! kiáltott valaki.
– Censorhoz nem megyünk, feleltem, nem ismerünk többé censort, el egyenesen a nyomdába!
Mingyárt beleegyeztek és követtek.
Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidacsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték… ” (*)

Éji csendben
csengő-bongó
harmathegyi
kis tilinkó

Az ötvenes tempóval száguldó Csepel motorkerékpár nyomában csak úgy porzott az alföldi dűlőút szikkadt, szárazságtól repedezett hepehupás talaja.
Szemeim előtt az út menti akácfák megelevenedni látszottak, szinte egymásba érve futottak ellenünkben. Rémülten kapaszkodtam a kemény hátsó nyereg fogantyújába, amellyel néha, alig-alig tudtam megtartani magam, amikor egy-egy bukkanó magasra dobta vézna testemet.

- Pucold meg a halat! - adta ki az utasítást az asszony. A kislány rémülten nézett.
- Megint egy feladat, ha nem csinálom, kikapok - gondolta.
Keserves tekintetet vetett a fadaraboló rönkön tátott szájjal, dülledt szemmel, kimerevedve pihenő, ezüstszínű szörnyetegre. Az asszony magára hagyta, megint magára hagyta.

„Mama még! ”

„Mama még! ” – jelenleg ez a kedvenc mondatom. Őhercegsége mindenre tud valamit, amivel szívlágyító módon hat a környezetére. Valljuk be, egy Mamát a legkönnyebb befolyásolni. Nem tudok ellenállni. Nem kell megijedni, nem csokiról, és nem rosszalkodásról van szó. Gurulunk (én a nevetéstől is), mert nem lehet nevetés nélkül kibírni, ahogy görgünk ide-oda az ágyon mosógépet vagy szárítógépet utánozva, és nem elég egyszer, kétszer, százszor. A gyerek kacag, az összes foga villog, és a megnevezhetetlen színű szemei csillognak. Totális pasi. Mindig olyan színű a szeme, amilyen póló van rajta.

Csiszojó, Poporsz és Foki, meg a Tétta
(avagy rövid szösszenet Őhercegsége délutáni pihenője alatt)

Őhercegsége versenyt nő a gombákkal, és vele együtt nő az a hatalmas, szívszorongató érzés is, amit az ember lánya anno, a nagy szerelem megszületésének pillanatában átélt már. De ez más! Ezt nem lehet leírni, nem lehet megfogalmazni, mert nincsenek rá szavak. Csak ellágyulás van, amikor a seprű szempillák alól pislogó szemekben ott látom a tudatos huncutságot, a rajongást.

Milyen a stílus mit használok gyakran
kérdezgeti Gizi Jankó és Armand
válaszolni nem tudok gyatra irodalmár
magam képzett hangok lajtsroma alváz
alatti szinte földönfutó gyöngysor
elgurult kincsek közé ékelődött öngól.

(rendhagyó fejezet)


Azt hiszem soha nem fogom megszokni, hogy búcsúzni kell. Tudom, egy idő után enyhül a fájdalom, de az a picurka élő, könnyeket ontó kis seb mindig megmarad. „Mit lehet annyit nyafogni egy kutya miatt? ” – kérdésekre nincs válaszom, mert akit soha nem várt haza, akihez nem bújt hozzá, aki nem simogatott meg egy kis gombócot (akiből később negyvenöt kilós, gyönyörű német juhász lett), annak úgyis hiába magyaráznám.

Milyen csoda,
hódunna, hócsönd,
s az égen odafönt
csillagnyílások,
azokból hull boldogságod
fejünkre.

OBI-VAN Kellobi

Minden pillanatát élvezem a nagyiságnak. Ehhez hozzájárul az is, hogy naponta hallhatom, láthatom, ha másképpen nem, telefonon keresztül.

Zsarátnoky Gáspár C. Vince festő keze alól már több száz vászon került ki. És ez nagy szerencse, mert ha nem kerül ki onnan, Isten tudja, micsoda képeket hagyott volna az utókorra. Meg kell hagyni, hogy az ecsettel már megformált alakokban általában rá lehet ismerni lovacskákra, nyuszikra, cicákra meg sok egyébre is...

Megjegyzés: Göteborg, 2018.

Korán ébredt. A hajnal még csak derengett, lopakodó fényekkel, ébredező madarak ricsajával. A szobán, mint egy szellem suhant át a klímából kiáramló hűvös levegő, s meg-meglebbentette az ágyat keretező, pillekönnyű, fátyolszerű anyagot.
Gábor még békésen aludt. Nézte a férfit. Nem volt elég neki ez a pár nap, hogy az elmúlt közel két év fáradalmait kipihenje. A gondok szántotta barázdák az arcán csak még jobban kirajzolódtak. Ez még markánsabbá tette a vonásait.

A görög mitológia szerint Daidalosz és fia Ikarosz, Minósz király fogságából maguk készítette szárnyakon próbáltak menekülni. Daidalosz figyelmeztette Ikaroszt, hogy ha túl alacsonyan repül, elragadhatják a tenger hullámai, ha túl magasra száll, a nap sugarai megolvasztják a szárny tollait egyben tartó viaszt. A figyelmeztetés ellenére és a repülés mámorító érzésének hatása alatt Ikarosz oly magasra emelkedett, hogy a nap hevétől a viasz megolvadt, szárnyának tollai széthulltak, ő pedig a tengerbe zuhanva lelte halálát.

A ház hol élek, rég enyém,
(meg lakják emberek).
Jó bérlők, fizetnek pontosan,
adnak kolbászhéjt', tejet.

Aurora és Boris

Egész kicsi korom óta tudok a földönkívüliekről. Bár anya nem szereti, hogy így hívom őket, apának pedig sosem mertem még csak említeni sem, biztosan nagyon kikapnék érte.

szürke árnyakon
alkonyat remegése
betakar a hold

Csillagfény és holdvilág,
Isten szeme mindent lát!
Jobb, ha inkább behunyja,

Koccan a nap foga
hajnalpohár szélén.
Tovasiklik lelkem
égtengerek kékjén.

Megállt. Abbahagyta a céltalan-céltalan? -járkálást a kerítés mellett. Addig föl-alá járt gondolataiba mélyedve-süppedve. Agyában fogócskáztak a Mi? -k, a Hogyan? -ok és a Miért? -ek. Összekapaszkodtak, nevetgéltek, csakazértsem hagyták magukat megválaszolni! Már belefájdult a feje. De hirtelen megpillantotta a pókhálót. Ott függött a kerítés drótjai közt.