Amatőr Művészek Fóruma

Bíborszínű hajnalban,
vadgalamb turbékolva
ablakpárkányodra száll.
Vadvirággal a csőrében, fogadd el tőle,
tarkabarka réten rád gondolva,
neked szedtem.

Vágyom vissza az
erdő csendjébe,
ahol körülöleltek a fák,
s tisztán énekeltek a madarak.

Hajnali ködben havazik,
gyermek szívében derűt nyit,
eltart e hó tánc tavaszig?
Nyár a télben nem illő tán,
megfordult a fali naptár,

Elvesztettem az én aranyos, Bogár nevű kis pulikutyámat. Apu, s tesóm vették a vásárban az öklömnyi bogárfekete göndör szőrű kiskutyát. Bogárfekete kis szeme kíváncsin nézett szerteszét új otthonában. Nagy örömmel fogadtuk a kis jövevényt, aki az ölemben aludt el, majd egy dobozba tettük éjszakára. Nem alhat kint alig egy hónaposan a hűvös szeptemberi éjszakában, szegényke még az új helyét sem szokta meg.

Vihar tombol lelked egészében,
őszi szél simogatja halvány arcodat,
lépteid után nesztelenül meghal egy falevél.

Nem volt a napnak olyan szakasza,
hogy ne hullott volna könnyem érted.
Keserű volt a bánatom te érted.
Szürke hétköznapokat hajszoltam volna
előre, még távol voltál.

Ostoba novemberi napsugár,
ne süss olyan vakítón szemembe,
semmit se látok, egyedül vagyok.
Itt e kietlen vidéken az erdőrengetegben,
ahol még a madarak is nagy ívben elkerülnek.

Lankás dombon őszülő fák serege
búsan énekli nyár búcsúdalát,
megjött vöröslő ősz, tél követe
álmodnak tavaszig múló csodát.

A kandallóban tűz duruzsolt, dobta a meleget, hatalmas vörös lángja zorbát járt. Kint gyönyörű téli ruhába öltözött a táj. Fák és bokrok temérdek hótól roskadoztak. Az utcai fények vakító sárgán fénylettek, ragyogtak a csillagok az égen. A lovak már idegesen topogtak az istállóban, tudták, itt az idő egy kis sétára. Hanna kinyitotta az istálló ajtót, s nagy, fekete szemű Gyöngyéhez lépett. Átölelte fénylő fekete szőrű lovát.

Gyere, drágám, üljél az ölembe.
Zaklatott lelkemet nyugtasd meg,
hogy velem vagy.
Ölelj át kérlek, hallani szeretném
szívednek dobbanását.

Hófedte hegyek fehérbe borultak,
csikorgó tél felé közeleg az idő.
Ott fenn a hegyen szél süvít át a fákon,
s didereg az ágon a kis madár.

Csillagos éjszakában süvít a szél,
hajlongnak a kopár fák.
Fázósan reszket a sápadt holdsugár.
Sűrű nagy pelyhekben esik a hó.
Reggelre hófehér lesz a kunyhó.

Őszülő őszben,
amikor még a
nap melegen süt,
friss gyümölcs
illata száll a széllel.
Mátyásmadár rikoltozva
jelzi a közeledő szüret idejét.

Az alkony oson már
még visszatekint
a hulló levelű
fák lombja alól,
és halkan eljátsza
fakó sanzonját
nyári hegedűjén;

Érzem a bőrömön a hideget,
de azért szeretem a telet,
mert szemet gyönyörködtető.
Kisgyermekként imádtam
gyalogolni a hópaplanban.

Télidőben, fagy nélküli
decemberben,
ismeretlen pataknál
egymagam sétálok.

Tékozló, pelyhes kis galamb
sír a fenyőágon.
Fázhat szegényke, hisz
nagyon hideg van.

Sárga fodros szoknyáját pörgeti
egy fiatal szellőleányka.
Nyárvégével őszanyó észrevette,
hogy a szellőleányka a víz hullámain
gyönyörű táncot jár.

Napok, hetek követik egymást,
gondok-bajok halmozódnak.
Már tornyokat lehetne velük építeni.
Gazdag lehetnék s a felhőket

Hegyeken völgyeken
kipirulva gurul a telihold,
mint egy nagy, sárga labda.
Mosolyogva kacérkodik én velem

Olyan jó,
hogy valaki olvassa a szívem
akkor is ha másutt járok,
ha űrrel vegyes öröm,

Gyönyörű napsugaras ősz volt. Mátyásmadár rikoltozik a dióért. Ismerem ezt a jómadarat, egész nyáron hallgat, aztán ha beköszönt az ősz, akkora ricsajt csap, mindenféle madárhangot utánozva, míg el nem csen a fáról egy-két szem diót. Naponta többször eljátssza a pimasz madara.

Gyönyörű ősz volt, a madarak halkan daloltak a lombok közül. Már nem hemzsegtek a turisták a tó partján. Egy hónapja már az iskolában becsengettek a diákoknak is.

1998-ban egy németországi sérültek eszközbemutatóján vettem részt. Volt ott minden, csak a pénztárca bírja. Mennyivel fejlettebb és felkészültebb volt ez az ország a sérültek életének megkönnyítése céljából. Az is igaz, hogy mozgássérültként semmilyen segédeszközt nem használtam, így nem is tudhattam, hogy megy ez nálunk. Néztem a különböző segédeszközöket, s mind mellett el tudtam menni szívfájdalom nélkül.

Őszt mutat egy kép a naptárban.
Fehér ló vágtat a határban,
patája alatt ropog
a színes avar paplanja.

öregszik a nyár,
nyomában az ősz
gyorsan lépked.
Nincs megállás
az évszakok közt,

Egykor rózsák palotája volt.
Belül fényes boldogság lakott,
égszínkék tóban két hattyú úszott.
Ifjú herceg hajnali harmat alatt
kertje legszebb rózsáját vitte
imádott hercegnőjének.

Szófia lepillantott a Kőbánya H42 megaépület belső gyűrűjét alkotó betonkorlát fölött a szédítő mélységbe. A keringetőrendszer által keltett meleg, bűzös húzat belekapott szalmaszőke hajába. A légáramlaton csomagokat szállító drónok egyensúlyoztak. A túloldali korlátokat és falakat graffitik, vibráló neon logók és LED panelek borították, amiken fényreklámok úsztak és váltogatták egymást végtelenítve. Az épület felül fedett volt; a nap soha nem sütött be.

Így az iskolakezdés idején, mindig eszembe jut milyen keserves volt az elválás nyár után szüleimtől. Hat évig várt vissza a Pető intézet augusztus utolsó két hetében. Azért kellett korábban visszamenni, hogy újra be tudjunk szokni az intézet falai közé. Gyűlöltem azt a pillanatot, amikor elbúcsúztam anyuéktól. Évről évre nehezebb volt az utolsó ölelés, és az utolsó millió puszi.

Egy szép keringő
Messze száll,
Óvatlanul betalál,
A sarki ház
Ablakán.

Minden reggel álmosan
felkúszik a Nap arca
a keleti Horizontra,
hétköznapi csoda.

Nelli minden szívfájdalom nélkül ki is használta „pestilányságának” vélt vagy valós előnyeit.
Már a külsejével is kirítt közülük, amint legújabb divatú öltözékeiben megjelent a parkban, ahol nap, mint nap elütötték az időt.

Nekik falusi gyerekeknek mindig a régi ruháikat kellett felvenniük, így a fiúk trikóban, vagy félmeztelenül klottgatyában, a lányok pedig agyonmosott, néha foltozott kartonruhában mentek játszani.

Kéne most tán egy ház,
ahol ellakhatnál,
kéne rá egy ablak,
ahol behajolhatsz.

Hűs harmatról álmodozó fűtenger szélén,
Szárát néző napraforgó feje csüng a hőben.
Pulit formázó felhő úszik az ég kékjén,
Gunnyasztó vadgalamb piheg a fűben.

Azokban a szeptemberi napokban igazi vénasszonyok nyara volt.
A szántóföldek felett úgy vibrált a levegő, mint nyáridőben, s az út melletti akácfák ágai között gyöngyházfényű vékony fonál, ökörnyál lengedezett.

Anyjánál kora délután kezdődtek a fájások. Egy szekérderéknyi szénával megágyaztak neki, de a kínok-kínját állta ki míg a lovasszekér végigvontatta őket az úton.

Amint belépett a pékségbe, először apja bozontos üstökét pillantotta meg, a fehér vászonsapka alól kiszabadult rakoncátlan, mákos fürtökkel. A kemence előtti gödörben állt, kezében a péklapáttal, s a ropogós, aranybarnára sült cipókat szedte ki a kemencéből, majd miután körbesimította a vizes nyeles kefével rádobta a deszkapallóra, gyengéden lökött egyet rajta, s a cipó éppen az üzlet ajtajában állt meg, ahonnan anyja a polcokra sorakoztatta őket.

Ha jól érzed magad rohan az idő, így ez a tíz nap is szinte órákká zsugorodott!
Újra repülőre ültek tehát, s csekély egy óra repülési idő után már a maláj fővárosban landoltak. Míg a gépmadár gyomrában ült, fejében a két szó lüktetett:
K-U-A-LA L-U-M-P-U-R... olyan dallamos és egzotikus a hangzása!
Izgatottan és kíváncsian várta a „megismerkedést”.

Azokban a januári napokban egész Európában tombolt a tél...

Alig több, mint egy hónapja költöztek haza Kínából.
Igaz a november már ott sem volt túl meleg, negyven fokról hirtelen leesett a hőmérséklet húsz fok alá. A hatalmas, kővel burkolt, alig-alig szigetelt lakás borzongatóan hűvössé vált. A nappali eltolható üvegfalának résein már nem csak a különféle bogarak, kisebb csúszómászók is betértek búvóhelyet keresni a sötét, védett zugokban.