Amatőr Művészek Fóruma

Aki felnőtt fejjel úgy saccolja,
E költemény csak gyermeknek való,
A lélekszárnya éppen oly lomha,
Mint földhözragadt, lusta léghajó.

A katona hegedűje
Victoria Stjerna és Emma Johansson koncertje

Amikor a harcok elcsendesültek s a seregek elvonultak, egy francia katonát Velencébe vitte sorsa, ahol megismerkedett egy olasz hegedűkészítő mesterrel. Sokat tanult tőle, míg végül jobb és jobb hegedűk kerültek ki keze alól. 1750-ben egy különlegesen kiváló hangszert épített, amelynek sorsát nehéz lenne nyomon követni. Azt azonban tudjuk, hogy ma is épségben van, és a minapi koncert szólistájának 2017-ben itélte oda egy nemzetközi zsűri, hadd szólhasson az tovább az ő kezében.

MESÉLŐ
Hétike, a hétpettyes katicabogár,
Vidáman a mezőn sétált éppen,
Betűt pingált piciny arcára a Nyár,
S jókedvének hangot adott e-képpen.

Köszöntelek a történetben,
Hidd el bátran, jó helyen jársz.
Titok fátyla aprót lebben...
Hogyha maradsz, részévé válsz.

1.

Azt hiszem, én ezt a pár évet
sokszor megemlegetem,
míg élek, el nem feledem,
cipelem örökké velem.

Zálogba adják az órák az éveket,
megmérik, hogy betartod- e az időt,
s az ígéreted,
drágán később visszaveszed,
hiszen élni csak egyszer lehet,

Hová tűnik el a Nap,
ha lebukik a hegy alatt?
Halványan még vetül a fény,
örökre eltűnik, hihetném,

Egyszer, a jólelkű és barátságos óriás elbambult, és véletlenül rálépett a pocok farkára. Ezért, az erdei bíróság közmunkára ítélte. Mivel azonban, soha életében nem dolgozott, megzakkant és lett belőle egy gonosz óriás…

Harmatcseppek szállta ĺe, nálam
az udvarra, volt belőlük elégséges,
kaphattak belőlük zsenge füvek,
zöld levelek; ezüst tükör minden
kis csepp, magam látom benne.

Hajnalban,
Mikor felhődzik a folyó,
S ólomszürke pára
Lebeg a légben,
Hatalmas hajnali napkorong
Aranylik fel a keleti égen,

Szép tavirózsa
iszapos éjben fürdik.
Reggel: tükör-fény...

Halvány holdtölte,
csaholnak emberkutyák.
Megőszül a fény.

édes álomból ébredve
mosoly mókázik arcomon
gondos fürge ujjakkal
varázsol vidám ráncokat
szemem szám sarkába

csapatszellembe fojt az óbor
szenvedő silány napokat
harsány röhögés hallik olykor
és felköhögött slejm csattan
az ócska betonon nagyokat
csoszogás fut ápolatlan
a ritka fogú honlapon

Hanna elmúlt negyvenéves. Sokat szomorkodott egyedülléte miatt. Egy éve hagyta el élete legnagyobb szerelme, aki végül még ki is nevette a kétségbeesett nőt. Egyszobás albérleti lakásából csak akkor mozdult ki, ha munkába ment, vagy ha az nagyon szükséges volt. Egyre több problémája volt az elalvással. Könnyebb altatóval próbálkozott, de a hajnali ébredéseket így sem tudta elkerülni. Rettegett ezektől az óráktól. Csak forgolódott az ágyban. Hiába számolt, hiába próbált ki filmekből ismert gyerekes trükköket, semmi sem segített. Legtöbbször kialvatlanul indult munkába.

A tizenhét éves Zita átölelte Ibolyát, aki épp aznap töltötte tizenötödik évét.
- Isten éltessen, Ibi. Ezt küldte neked ajándékba a kedvenc oroszlánod – mondta és büszkén felmutatta jobb karját, amelyen egy dupla karmolás volt látható. Rajta a vér még alig alvadt meg.
- Bahar? Ezt Bahar csinálta?

szemem szürkéjén át
fényt önt retinámra
fülem ajtaján
rigófüttyel kopogtat
forró kézzel
simítja bőröm

Állok a sziklán, és figyelem, ahogy a dzsungel felett lenyugvó nap halványuló fényében az árnyékok birtokba veszik a tájat, és a sötétség éhes fenevadként falja fel a világosságot. Megigéző látvány, de szépségét elorozza a kegyetlen és kérlelhetetlen valóság; sietve közeledik az utolsó éjszaka, amelyen eldől, hogy megérem-e a következő reggelt.

még nem tudom
milyen ízű a május
nélküled

sült hús serceg
szaftja nincsen
égett szag lóg
a kilincsen
beteríti
a szűk konyhát
az asszonynak

Hogyha hited
Apró madár,
Törött szárnnyal
Csodára vár.

Lelked mélyén
Gubbaszt csendben,
Mért mondod, hogy
Minden rendben?

Emlékszem nagymamám
dolgos kezére,
összekulcsolva feküdt
sokszoknyás ölében.
Vele morzsoltam el a
sok miatyánkot,
és az üdvözlégyeket.

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. ”

(Weöres Sándor: A teljesség felé)  

A tenger megbabonázta. Ez volt az első találkozása a nagy vízzel, s ez a végeláthatatlan, emberi szemnek befoghatatlan kékség az alföldi rónára emlékeztette. Holott ott a legnagyobb víz, egy, a faluhoz közeli tanya melletti szikes tó volt. Mit tó! Inkább egy nagyobbacska pocsolya! Libalegeltetés közben gyakran bóklásztak arrafelé.

Amikor a Beatles – Lennon-McCartney – megírta, és elénekelte a „When I'm Sixty-Four” című számát, jókat nevetgéltünk rajta, hogy hol van az még..., fényévekre vagyunk tőle! Persze velük együtt danolásztuk ezt is, és a többi dalt is, egymásnak adogattuk a szalagos magnón készült felvételeket másolásra, táncoltunk rá az iskolai táncórákon, tavasztól késő őszig pedig nyitott ablaknál bömböltettük a zenéjüket ki a világba, éppen hogy nem verte le a vakolatot a hangerő.
A „fényévek” nem is olyan sok, mintha szempillantás lett volna csak, és most az én ablakomon settenkedik be lábujjhegyen, némán a hatvannegyedik, hajnali fénynyalábokon.

Zavartan álltak egymással szemben. Hosszú percekre örvényként szippantotta be őket az erdő csendje. A fák sokkarú óriásokká nőttek. A feltámadt szél egymáshoz dörzsölte vékony, csupasz ágaikat, síró, nyikorgó hangokat hallatva.
Nóra megborzongott. Gábor féltőn ölelte át, majd egymáshoz igazítva lépteiket elindultak a műút irányába.