Amatőr Művészek Fóruma

Van még egy szó,
van még egy kép,
éppen elég.

A káosz örvényéből nem lehet kiszállni,
Hitehagyottan úgy sincs mire várni,
Túl sok a gyalázat, erőszak, szenny,
Szolgaságot hozott az új világrend.

nem akartam írni
múlttal jelent
jégtükör alá
sorokat

Én nem a városi
életre születtem.
Még akkor se,
ha rabként élek,
mert bilincsbe vannak
verve lábaim.

Kérdeztem a bölcs embertől,
Mit várhatok még, az életemtől.
Van-e remény, egy új viadalra,
százszor szép lányok csókjaira?

Platánfasor a napsütésben,
Erdei ösvény téli hóesésben,
Távolba vesző kanyargó utak,
Hegyeket átfúró alagutak,
Tágas utcák, szűk sikátorok,
Zöldellő mezők, vízparti homok…

Az éj csillagai kigyúlnak hirtelen,
Biztató mosolyát küldi a végtelen.
Ezüst sugárzás szövi át a fátylat,
Álmok és szerelmek bontogatnak

Korunk vezető tudósai megállapították, hogy ma a Földet benépesítő összes ember a Homo sapiens („értelmes ember”) fajba tartozik, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.
Nos, akkor mese nincs, el kell hinni ezt a tudományos tényt, mégis, a saját megfigyeléseim némiképp cáfolni látszanak ezt az álláspontot.

Fehér papírlapokkal álmodok magamnak új világot, tintával mázolok rájuk új káoszt, belőle fog születni új dualitás, remegő kézzel írt új és mégis régi realitás. Pingálok rá embereket, arcukon folyó könnyeket, félredobott olvasatlan könyveket. Sziszegő szenvedés tekereg vastag törzsű fám körül, ellenállhatatlan mérge kifolyik, lelkemben szétterül. Mesterem a teremtő, barátom a kétség, örök sötétben lopakodó sötét szárnyú ellenség. Igazságot keverek tintám tartójába, de csak szédelegve esik bele új morálom hintájába.

Eltemette álmaimat a múlt,
tervem volt sok, millió álomvár,
idővel legtöbb a semmibe hullt,
és szerelmem hangját sem hallom már.

Figyeltem arcodat,
szomorú árnyadat
aggódtam miattad
elveszem titkodat
megtudjam bajodat

Hé te Ember, mozdulj végre,
A dolgodat tenni kéne.
Gyengét földről felemelni,
S önzetlenül ezt megtenni.

Oly kevés, ha csak valami volna,
Magamnak nem hazudhatok,
Eljött a perc, és ütött az óra,
Minden reggel így indulok.

Láthatatlan kis kezek húzzák szemhéjam lefelé, de elmém nem nyugszik meg, mert gondolatok bombázzák.

Minden apró kis gondolat kapcsolódik, összeáll belőlük egy gond-vonat. Lokomotívja szívja a füstöt magába, semhogy felokádná a légbe.

Örökké élhetni.
Van, aki hirdeti.

Kéri és akarja,
megkapja másnapra.

Fél-világban félemberek
féligazságot féltenek,
félhamisságot rejtenek.

nem tudom
őszömnek lesz-e Napja
jár-e majd fény
zörgő emlékavar fölött
vagy a szakadt rongyködöt
a csend vitorlává varrja
korhadt fatörzsön leszek
vén hajótörött

Szikra, esthajnalkor alakja sarló,
Ám a kéklő égen a fél korongja
Kalcium K-ban viharokba enged
Szűk betekintést.

Jobb volt, ha csak én szerettem,
mert ha engem szerettek:
az kísértetiesen fájt...
Mint amikor a boncmester a halott húsba,
eleven szívnek: "békés otthont" –
csupasz kézzel vájt...

Míg lépdel az úton a földi zarándok,
Béklyózná szívét a múló idő,
Rég kevés az álom, s indulni vágyok,
Nem zargat érzést a sivár jövő.

Nekem nem lesz temetésem.
Éltem midőn be-bevégzem,
nem hantolnak dicső szépen.

Rossz költőként élni csak állandó bánat,
rogyadozó omló falú lelked, házad.
Verseidet csak talán a rigó fütyüli,
soha senki nem mondja, hogy kell neki.

Mint égről földre hulló
lázadó csillagok,
attól tartok egyszer én is
egyedül maradok.

Érdeklődve nézem az embert.
Fecsegése, mint buborék
száll fel mélyéből,
nyelve felszínén pukkan ki.

Csak már egyszer úgy ébrednék,
Fájdalom baj nélkül élnék.
Látnám érezném minden jó,
Embernek kedvére való.

Mert egyszer véget ér.
Az idő és a tér.
A minden belefér?
Nem tudom, nem tudom.

Jó ideje lebegek a finoman hullámzó tengeren. A percek óráknak tűnnek, míg mozdulatlanságommal tartom magamat a felszínen. A megfelelő légzéstechnika sokat számít. Abban is segít, hogy kitisztuljon az elmém, miközben gondolataim rendeződnek.

Fűzérek a jégen
ma esett
porrá gyűrt tegnapok

Robog a vonat hazafele,
apró csendekkel van tele.
Furcsa: ember alakúak.

1.
Álarcos, beteg napok járnak
Közöttünk alattomban, némán.
Lassan szeretünk s temetünk,
Valami nagy csodát keresünk.

Vannak még ifjú vonásaim
de most már, megöregedek
lépkedek az élet szálain
ismerkedem még, mint kis gyerek

Nos, én vagyok a faj szerte a kozmoszban.
Vagyok mindörökkön emitt és a ottan.
Vagyok ezek, azok, vagyok ilyen, olyan.

Azt kérik, hogy másképp lássak mindet.
Hírcsatornák játsszák itt az Istent.
A világ ilyent még sosem látott,
bunda helyett medvére kabátot.

Felvettem a bakancsom,
Utaztam a villamoson.
Körülöttem az emberek,
Bámultak és figyeltek.
Megállóba szálltak le, föl,
Ment a helyezkedés elöl.

Oly rossz most jónak lenni,
Oly jó néha feledni.
Bölcs bolondság férfiként tenni.
S valakit igazán szeretni.

évek alatt
dörrenő kő
taposott kert

szalmaszál
magányon
elveszés

Hallgatag a csend,
nagy titkokat rejt
mélyen idebent.
A sustorgó fák,
hogyha megtudnák,
mit is cipelek,

Ki verset ír, nem éri átok,
szavakba mágiát kever,
papírra folynak így az álmok,
talán lehull a ködlepel,
s a szív megint ütemre dobban,

Te, tollam, fúródj be, de mélyre-
világnak száguldó szívébe!
A bőrét szakítsd fel, és ne féld,
folyass ki, ha ez kell, minden vért.