Amatőr Művészek Fóruma

Építem a kastélyt, bár nem tudom hol van,
oszlopok és lépcsők lesznek birtokomban,
márvány kőtömbjeim várnak faragásra,
amint ötven szobor a múltban elásva.

El se hangzik, rejtve alszik a Magány.
Most kiáltva kiáll az út szélére,
megtalálja vétkemet.

Megjegyzés: (ritmusos elmélkedés az élet értelméről)

Felruháztalak szép rózsaszín álmokkal,
haszontalan volt, hisz leperegtek rólad,
nem maradt más csak a meztelen valóság,
annak gyümölcse ma ezernyi csalódás.

Kopott rések közt szemerkél a pillanat
alig pihés, kicsit szédül, talán ingatag
érdes szurokföldön kuporog a vándor
alattomos porszem a lelkébe ragad.

Két kerozincsík lebeg a kék égen,
egymással párhuzamosan, a végtelenbe veszve,
ahol majd találkoznak, mint a sínek,
s azok, akik egyszerre esnek egymással
reménytelen szerelembe.

A kerek fény
magasan ragyog,
s ki itt lent,
alatta andalog,
e világító
tányér alatt
tébláboló
kék-sötét alak.

Nézd, könnyét hullatja a Föld!
Látod, hogy reszket? Fájdalmában felzokog.
Üszők, borjak legeljetek!
Wagyuk puha húst növesszetek! Álmodok?

Hamar jöttél, nem hívtalak,
gyorsan elillant a nappal,
megnyújthatnánk, hogyha hagynád,
testemet betakarhatnád.

Ott, hol régen jártam kisgyermekként sokat,
nyáron poros úton, tapostam őszön sarat,
a széles országút, hol oly sokszor ölelt...
vajon a föld álma, tényleg semmivé lett?

A nap felkél újra és újra,
de te, nem látod már soha,
tegnap igen, s tegnap előtt,
s hosszú éveken át láttad
minden nap őt,

Ó, mondd! Valódi arcod,
miért álcázod ördöggé?
Repedezett, bőr gúnyát,
testedre miért öltöttél?

Valamikor egyszer régen,
édesanyja lágy ölében,
megfogant egy apró magzat,
ki most hazafelé ballag.

Volt gyermekkoromban;
kizáródtam a testemből.
Félni kezdtem.
Amit kezem megfog, el hogy eresztem?

Megjegyzés: 2017. 04. 19.

Leszáll az est, pihe puhán,
mint nyest oson a házak falán.
Mint a korom oly sötéten,
szegletekben nyújtózik el.

A zuhany alatt kegyesen
csepegnek a cseppek
végig arcomon

és
nyugtatólag hat a víz-zaj,
hangosan gyógyul újra
pofámon az égett bőr.

Megjegyzés: Krisztus után 2017. május 11.

Hajnali négy óra. Hirtelen felriadtam.
Néztem körül, sötét volt, minden mozdulatlan.
Jaj, mi történt? Szívem vadul dobolt, kalapált.
Szél sikoltott, orkán rikoltozott. kiabált,

Ősz, a végtelen
Csend és béke, napsütés.
Viharos szellő!

Megjegyzés: Vecsés, 2016. július 15. – Kustra Ferenc
Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szókombináció. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.

Versben és európai stílusú haikuban…

Ami elmúlik,
Az már az idő foglya.
Élet időharc!

Megjegyzés: Vecsés, 2016. május 31. – Kustra Ferenc

Füstkarikákat eregetek, mik beleütköznek a földbe,
Közben meg meredve nézek az emelkedő, felszálló ködbe.

Megjegyzés: Vecsés, 2014. december 29. – Kustra Ferenc

Becsukta maga mögött az ajtót. A hűvös őszi eső az arcába vágott. Szomorú volt, magányos. Elindult, csak úgy el, igazi cél nélkül. Az üres utca visszhangozta léptei zaját. Kipp-kopp. Sehol senki, semmi zaj. Felnézett az égre, komor, sötét felhők borították az eget. Rá se hederítettek.