Amatőr Művészek Fóruma

Neonok cikáznak a koszos házfalakon. A pupilláim tágulnak és szűkülnek gyors egymásutánban. Egy hullámhosszon remeg velük a testem.

A füleimben érzem az artériáim zakatolását. Mögöttem cipősarkak kopognak, tornacipők gumitalpai surrognak a retkes flaszteren.

Felmérések szerint a vírus őrület és lehetséges karantén miatt a wc papír fogyott el elsőként! Némely boltban ezért verekedések is folytak.
Bárhogy is van a helyzet pozitív, hisz optimisták az emberek...

A városka felett nehéz hófellegek úsztak, mint dagadt, sötét, dunyhák. A téli szél jól megrázta őket, s már hulott is a hó nagy pelyhekben, kavarogva szálltak, vidáman huncutkodva rászálltak az emberek vállára, orrára. Belepték szikrázó ezüst fényükkel az utcákat- tereket. Hideg puha csendet hozva. Boldog érzés költözött az emberek szívébe.

Sör koporsók, pálinka hamvak,
örök bódulat illan át az időn.
A barátaim hol maradtak?
Nem érzik ízét már a nyárnak.

- Haver! Szia! Te, öreg! Gyere! Hallod? Figyelj!
- Tessék? Mi van?
- Semmi! Közbe’ elfelejtettem...
- Hát akkor...?
- Hallod? Gyere! Megvan. Azt akarom mondani, hogy rohadt az élet.

Még éjszaka volt, mikor kilépett a lépcsőházból. Az utcán sivár csönd fogadta. Alvó autók között macska surrant, maga után húzva megnyúlt árnyékát. Szemerkélő esőben gyalog indult, a szűk egy kilométerre lévő autóbuszgarázs felé. Megállt, rágyújtott. A gyufa lángja egy pillanatra megvilágította az arcát, aztán ellobbant. A füst égette a torkát, tüdejét, hosszan harákolt. A garázsba érve, a kinti nyugalom után, mintha egy másik világba csöppent volna.

Már tíz perce is elmúlt, hogy a forgalom semmit sem haladt előtte. Fülledt, nyári éjszaka volt. Az utcát elözönlötték a szórakozóhelyekről kiáramló emberek, részegek, és drogosok csetlettek-botlottak az úttesten a veszteglő autók között. Idegesen dobolt a kormányon az ujjaival, halántékán kidagadtak az erek a melegtől. – Mi van? Mi lesz már? Meddig állunk még itt? - nézett körül egyre idegesebben. Bekapcsolta az autóban a rádiót, és egy régi kedvence szólalt meg, a The Temptations: Papa was a rolling stone.

Ott fent ül! Igen a háztetőn. Az éjszakai felhők visszafelé nyújtják a város fényeit.
Visszafogottabbak a közterületek, harsányabbak az ipari létesítmények feletti foltok. A nagyra nőtt fekete fenyőt és az alatta sorakozó tujákat nézi.

Megjegyzés: 2018. augusztus 22.

Aznap ismét meghalt egy részem. Tulajdonképpen valaki megint megölte egy lényem. Meghaltam és ez ellen semmit sem tehettem. Kongó üresség borított el. Menthetetlen zuhanni kezdtem. Naiv voltam, gyáva és gyönge. Azt hittem, ha szeretek, egyszer viszontszeretnek majd. Elhittem, hogy a kapcsolatok örökké tartanak. Mindegy kivel és hol, mit és hogyan. Nem számít mikor, csak az, hogy miért. De, ugyan, ez is önámítás! A barátok valóságos átkok, a szeretett személyek sem mások. Mind-mind csupán öncsalások!

Végtelen rég várok az átváltozásra, és rettegek tőle.
Először azt hittem, talán rovar lesz belőlem Kafka módra. Aztán, hogy földönkívüli vagyok a New Age irodalom hatására.
Olykor a villanydrótot figyelem a rajta ülő fecskékkel.
A fűzfa ágait, amint a szélben hajladoznak.

A beteg fiú itt van. Van és itt van. Beteg a világ - úgy hírlik -, a fiú is. Ebben a kerekesszékben. Ebben az országban, városban, lakásban, kerekesszékben.
A fiú beteg. Szíve dobog, friss ütősóra. Tüdeje szív - fúj, be - ki. Vére, igen, kering, száguld, forrong. Lát mindent, hall mindent. De beteg.