Amatőr Művészek Fóruma

Most csak mindent magamban fotóztam le, mintha semmi sem lenne az enyém.
Jó érzés azt látni, úgysem vihető semmi el. Minden csak ideig s időkig van, hogy aztán végül majd idő se legyen... ha már a kert úgyis örök. Ahogy öregszik az ember, egyre inkább elenged... utat, vágyakat, tettet. Kincs a nyugodt levegővétel. A belül leírt történelem.

Styx volt a mentorom, tőle tanultam mindent. Hálás vagyok neki. „Lovagolni” is ő tanított – hogyan kell kiválasztani a megfelelő áldozatot, folyamatosan követni, aztán kivárni a megfelelő alkalmat, és… Ez mind nagy szakértelmet és rengeteg gyakorlást kíván, de aztán az élvezet kárpótol mindenért. Időnk – mint a tenger…

Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.

Tódor már hajnal öt óta kint volt a tavon, de a kapásjelzők még mindig úgy álltak, mint a cövek. Egy apró moccantás vagy rándítás sem volt.
– Mi van ezekkel a halakkal? – dörmögte divatosra nyírt bajusza alatt. – Hozzá se nyúlnak a mézes kukoricához…

– Csivics csivics. Turdus Merula vagyok. Csivics csivics. Oké, te alpári módon csak úgy ismersz, hogy fekete rigó.
–...
– Csivics csivics. Ne rigózz már! Csak nem az böki a csőröd, hogy fekete vagyok?
–...

Réka aznap befejezte, felélesztette és elengedte szobrát. Nem amit róla készítettek, nem. Amit ő gyártott. Márványból, kevéske bronzból, haja aranyból. Íme itt a felső kis helyiségben. Műhely-Réka, a fiatal, csinos szobrász(kodó) hölgy így nevezi. Réka festegetett is, tanult is eme mesterségeket, de... erről ennyit. Egyébként nem hasonlít szobrászati tevékenység helyszínére-senki nem mondaná meg, hogy itt csodás épületek, égi-földi jelenségek, rendkívüli és közönséges emberek, fantasztikus és kevésbé fantasztikus események megmintázása, kifaragása, kőbe vésése történik. Pedig így van.

Leteszem a csendet.
Betakarózom vele.
Frissülök tavában.
A zaj óriás,
eltiporja, mi fontos.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy…
De várjunk csak! Álljunk meg egy percre. Talán nem is volt, csak mi azt hittük, hogy volt. Ha az ember fiatal és tapasztalatlan, netalán ostoba, akkor sok mindent elhisz. Tömegpszichózis és társai, fugázi és fata morgana. Látsz valamit, ami nincs is ott.

Sajnos elkaptam valami influenszert (-szart), ezért pár napig még otthon degenerálódok.
Kitérdelt medve nadrágomban, a családi tűzfészek melegében ücsörögve, szottyadt epres kalimpót szopogatva írok. Nagyon jót tesz a toroknak. Mármint a kalimpó, nem az írás.

Vasúti átjáró; őrszemmel, lámpával, sorompóval. Tábla feltűnően jelzi;
„a sorompó tíz percen túl is zárva tartható”

Lovak húzta szénásszekér érkezik, lassú tempójában. Mielőtt a sorompó megmozdulna, a hajtó már lassít… Autósok haragja zúdul a szekér felé,
egyik a gyalogjárdán, jobbról előzi őket. Micsoda rutin, még sikerült átjutnia...

Ma már tudom, hogy az élet csupa fény és csupa árnyék. Örömteli csillogás és dögletes kárhozat.
Akár Pierrot a bohóc Watteau festményén, ahol a szerencsétlen flótás oly ügyefogyottan és olyan bénán áll hófehér ruhájában előttünk, miközben éppen a könnyeivel küszködik.

November vége fele járt az idő, kint gyorsan sötétedett. Egymás mellett ültünk a süppedős fekete bőr kanapén. Titokban beszívtam a cigarettája füstjét, magamban ízlelgettem – én már egy ideje leszoktam. Émelyegni kezdett a gyomrom.
Felém fordult és metszőn a szemembe nézett.
– Rendezd át a világot! – mondta hirtelen.

Walthauser Gézáné született Kászon Irén mindig is törékeny egészségnek örvendett, ezért egész életében sűrűn látogatta a különböző orvosokat és specialistákat. Szinte már számolni se tudta, hányféle gyógyszert szedett különböző testi bajaira.
– Géza! Szép ünnepélyes temetést szeretnék, ha meghalok – nyafogta férjének – mert biztosan tudom, hogy én fogok előbb elmenni.

- Le vagyok lombozódva... - borzongott a diófa a hidegben.
- Bezzeg én! - húzta ki magát a fenyő.

Eljött a karácsony.

A kórházi pavilonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és Boros doktoré. A kórházba minden nap rengeteg beteget szállítottak. A járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak az emésztő munkában.

A fáradt Boros doktorhoz délben egy szolga jött be.

Neonok cikáznak a koszos házfalakon. A pupilláim tágulnak és szűkülnek gyors egymásutánban. Egy hullámhosszon remeg velük a testem.

A füleimben érzem az artériáim zakatolását. Mögöttem cipősarkak kopognak, tornacipők gumitalpai surrognak a retkes flaszteren.

Felmérések szerint a vírus őrület és lehetséges karantén miatt a wc papír fogyott el elsőként! Némely boltban ezért verekedések is folytak.
Bárhogy is van a helyzet pozitív, hisz optimisták az emberek...

A városka felett nehéz hófellegek úsztak, mint dagadt, sötét, dunyhák. A téli szél jól megrázta őket, s már hulott is a hó nagy pelyhekben, kavarogva szálltak, vidáman huncutkodva rászálltak az emberek vállára, orrára. Belepték szikrázó ezüst fényükkel az utcákat- tereket. Hideg puha csendet hozva. Boldog érzés költözött az emberek szívébe.

Sör koporsók, pálinka hamvak,
örök bódulat illan át az időn.
A barátaim hol maradtak?
Nem érzik ízét már a nyárnak.

- Haver! Szia! Te, öreg! Gyere! Hallod? Figyelj!
- Tessék? Mi van?
- Semmi! Közbe’ elfelejtettem...
- Hát akkor...?
- Hallod? Gyere! Megvan. Azt akarom mondani, hogy rohadt az élet.

Még éjszaka volt, mikor kilépett a lépcsőházból. Az utcán sivár csönd fogadta. Alvó autók között macska surrant, maga után húzva megnyúlt árnyékát. Szemerkélő esőben gyalog indult, a szűk egy kilométerre lévő autóbuszgarázs felé. Megállt, rágyújtott. A gyufa lángja egy pillanatra megvilágította az arcát, aztán ellobbant. A füst égette a torkát, tüdejét, hosszan harákolt. A garázsba érve, a kinti nyugalom után, mintha egy másik világba csöppent volna.

Már tíz perce is elmúlt, hogy a forgalom semmit sem haladt előtte. Fülledt, nyári éjszaka volt. Az utcát elözönlötték a szórakozóhelyekről kiáramló emberek, részegek, és drogosok csetlettek-botlottak az úttesten a veszteglő autók között. Idegesen dobolt a kormányon az ujjaival, halántékán kidagadtak az erek a melegtől. – Mi van? Mi lesz már? Meddig állunk még itt? - nézett körül egyre idegesebben. Bekapcsolta az autóban a rádiót, és egy régi kedvence szólalt meg, a The Temptations: Papa was a rolling stone.

Ott fent ül! Igen a háztetőn. Az éjszakai felhők visszafelé nyújtják a város fényeit.
Visszafogottabbak a közterületek, harsányabbak az ipari létesítmények feletti foltok. A nagyra nőtt fekete fenyőt és az alatta sorakozó tujákat nézi.

Megjegyzés: 2018. augusztus 22.

Aznap ismét meghalt egy részem. Tulajdonképpen valaki megint megölte egy lényem. Meghaltam és ez ellen semmit sem tehettem. Kongó üresség borított el. Menthetetlen zuhanni kezdtem. Naiv voltam, gyáva és gyönge. Azt hittem, ha szeretek, egyszer viszontszeretnek majd. Elhittem, hogy a kapcsolatok örökké tartanak. Mindegy kivel és hol, mit és hogyan. Nem számít mikor, csak az, hogy miért. De, ugyan, ez is önámítás! A barátok valóságos átkok, a szeretett személyek sem mások. Mind-mind csupán öncsalások!

Végtelen rég várok az átváltozásra, és rettegek tőle.
Először azt hittem, talán rovar lesz belőlem Kafka módra. Aztán, hogy földönkívüli vagyok a New Age irodalom hatására.
Olykor a villanydrótot figyelem a rajta ülő fecskékkel.
A fűzfa ágait, amint a szélben hajladoznak.

A beteg fiú itt van. Van és itt van. Beteg a világ - úgy hírlik -, a fiú is. Ebben a kerekesszékben. Ebben az országban, városban, lakásban, kerekesszékben.
A fiú beteg. Szíve dobog, friss ütősóra. Tüdeje szív - fúj, be - ki. Vére, igen, kering, száguld, forrong. Lát mindent, hall mindent. De beteg.