Amatőr Művészek Fóruma

Égre írlak
csésze alján őrizlek
mint az utolsó kortyot
torkomban keserű ízed

Magyar ember szeret sírni,
siralmát papírra írni.
Újra élni múlt fájdalmát,
minden lélekforradalmát.

Hajamnál húzol vissza.
Nem érted, hogy fáj?
A kitépett hajcsomók után
vér fakad. Nyoma marad.

Késő bánat
megtenni
mit nem tettem
értékelni
limlomnak hitt
emlékeim
visszasírni

Anya kérlek
maradj még
ha elmész
hogy lesz gondtalan
bennem az élet
ki emlékszik majd

akácok közt kúszva
zsong mint hárfa húrja
szomorún bolyong a szél
s csillagok gyúlnak
apró lámpabúra

Itt vagy velem
friss ágyások mélyén
halódó öregek szemében
gyermekem intésének
ritmusa repít
hozzám hirtelen

Becsaptam az ajtót
magam mögött
a kilincsen bőrcafat
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt

lecserélném magam
egy feles szeszre
- így apám is
észrevenne
és naponta ragaszkodna hozzám

zendülés volt a kertben éjjel
leszakadt a csirkeháló
farkas húzta ráncigálta
hántotta a mázt
a rácsról

Szűkölő csend, gépvezérelt lélegzet,
kezem alatt lázassá hűlt álcatest,
tenyeremben köröm vájta vérholdak,
ujjaimban számtalan utolsó érintés,

színtelen égen
köd mögé satírozva
élek én a csillag
vágyom ragyogni

újrafogalmazott én-képtelenségem
szofisztikált józansággal tűr
újrarendezett pályáimon belül
szívem minden üteme
csak üres tükör-zaj
verődik érfalaimnak
értelmetlenül

ha tudod ki
megkérdezné
nem jól vagyok
valaki elrejtette
párnámba a háborút

letisztult bennem a forma
szöglet nélküli idom
vonyító tegnapok foltjain
sima kerek felületű közöny
de a gömb az gömb maradt

préselődsz az embertáblába
igazgatod hajad, szégyenlősebb lettél
kicsit
féreglyukak a metróalagutak
ki-be lábak, avítt nők, avítt pasik

Anya cseppenként
olvad bennem,
– hiába fagyok újra –,
életre parancsol
naponta
minden szava,

Összegyűlt öttagú családom,
mellettem két testvérem,
s középen én.
Szeretet-szeleteket
osztott anyám,
szavakban,
könnyedén.

karcos porálmok sebeznek,
a horologium kopár
szférában lassul,
a szék bágyadtan nyikordul.

Mi lehet megoldás az összes bánatra,
s mitől múlhatna el a szellem keserve?
Gyógyír tán a végzet (bolondját járatja),
általa minden seb példásan hegedne.

Ma is az ivóban lakomázik,
sorra ömlik le garatján a folyékony kenyér,
számtalan pohár fenekétől csuklik,
s a hatalomvágytól duzzad zsigeriben az ér.

Üzentem egy
csacsogó madárnak,
Ne üljön az ágon
oly vidáman.

egy könnycsepp anyámnak
egy könnycsepp apámnak

lelkem
akár
az ablak
már leperget
mindent
csak üvegpalack-
szívem
hideg

Mindent elfeledve,
hiába dobálok szavakat a füledbe,
mint egy finnyás automata,
kinek önálló az akarata…
hullanak ki az érmék,
mintha semmit se érnék…

itt otthon voltam
de ez már csak
a hűlt helyem

Ha te nem vagy, elpusztul
ez a nagy világ-színpad,
amíg bírom tartalak,
de karom gyenge, zsibbad,

Lüktető hang dobol a fülemben
ereimben zakatol
széttépi aortám az üstdobos ütközet.

gyerekként sátrat építettünk
régi lepedőkből
kopott konyhaasztalunk alatt
sosem volt izgalmasabb

Fekete, veszett kutya a jövő,
magamra hagyott, örökre elment,
baljós a belélegzett levegő,
tudom sosem látom az egyetlent.