Amatőr Művészek Fóruma

Te felemeltél,
én letaszítottalak.
Te kezed nyújtottad felém
Én magammal húztalak.
Inogva, de talpra álltam
szorítva puha ujjaid,

Hosszú évek óta létezem, mégsem élek.
Néha-néha vége lesz, mindig félek.
Örömöm csak bánatomban lelem.
Magányosan, kegyetlen e világ nekem.

Figyeltem arcodat
szomorú árnyadat
aggódtam miattad
elveszem titkodat
megtudjam bajodat

Kék csempe szemben veled,
melletted mindenki és senki.
A piros teáskannában kávé
van, a kávéfőzőben lehetne
bor, vagy valami édes.

Rángattál
Múlt idő
Ó hányszor hallottam már ezt, ne is folytasd
Kapcsold ki a rádiót, már megint az a kattogó pop dal szól

Évek óta lenyelt
ólomgolyó. Nehéz kiköpni,
próbáltad már kihányni is, de
úgy sem jött ki. Pedig a
szerelem erős szer. Méreg

Szilánkjaira hullott a világ,
Tükrében meg láttam a valóságot,
De valahogy, nem volt az igazi,
Túl sok boldogság volt ott.

Deres már a faág,
Sűrű köd járja át.
Járja, csak járja,
Kinek bírja a lába.

Se nem szólítom a tavaszt,
se nem várom,
feltartani az időt - jó lenne azt,
de erre nincsen megoldásom.

a tegnap megrepedt égboltot
mára befoltozta a nap
apró foszlányok azért maradtak
nem múlt el nyomtalanul a szakadás
játsszuk azt hogy csak a díszítés

Lehet így is sírni;
száraz szemekkel,
mikor a bánat a szív felé szakad.
A világnak nem a könny kell,
az csak befelé szivárog,
ott épít fel vastag falat

Üresen hevernek napjaim,
mint flakonok a földön.
Csak fekszem az árnak habjain
és a nyelvem kiöltöm.

Kérlek fiú vegyél észre,
kiáltom én belső hanggal.
Másért fáj most éppen szíve,
mert a leány nem volt angyal.

Ledobja csonthéjas ruháját a Föld,
puha teste mállni kezd a légben,
kikopott oldalát égeti a Nap,
lassan nem látszik a térben.

- Örülök neked.

- Közhely

- Ma eszembe jutott, hogy Mari néni találkozott a földönkívüliekkel.

- És?

- Ennyi csak.

- Nem sok.

*Katatón

Szavam némább,
mint a halak álma.
Hangom csendjébe
bedőlnek a falak,
zárt szemhéjam alatt
salétrom-álmok peregnek,

Azt tudtad, hogy két évig teniszeztem? Még a szakiskolában. Borzasztóan játszottam, mégis arról álmodtam, hogy egyszer eljövök Wimbledonba. Ne érts félre, nem a bajnoki cím csábított. A nézőtér feltáratlan pezsgése hívott magához. Olyan volt nekem, mint a zárt üvegszekrény apáék hálószobájában.

Miért kellett átverned?
Miért nem voltam jó neked?
Miért nekem adtad az álszerelmed?
Miért pont velem tetted?
Miért hagytál nekem ennyi emléket?

Előttem bújik meg a hajnal
mégsem látom
a fejem tele zajjal

Aranypor-külvárosokból lépdel
mosolyog de vérrel él
nem fordít hátat
a varjaktól festett ablakokban tükröződik.

Magamban maradtam...
csak egy báb
porban fekve izzott
lángjaiban-lábnyom,
itt-ott...

Vakon a világ
ugyanolyan ám
mint amilyent látsz,
csak nem jut el hozzám
fénye sugara,

Még kicsi, mozgékony gyermek voltam,
Édesapám feladatot adott.
Mire megjön estére, meglegyen,
mert minálunk rend és fegyelem volt.

Galamblelkű Asszonykám,
ne betegen, szerelemmel
gondolj rám!

Indián lány sokáig ült a harcos mellett,

ki hősi halált halt, megvédeni az anyaföldet.

Hosszú fekete haja, lógott a szemébe,

könnyeit takarta, fájdalom a szivét marta.

Aludni kéne
álomtalan
nihil-gömbként merülni
smaragdzöld katlanba
test és gondolat nélkül
valami belülről rág

Kőanyám sziklalánya vagyok
hatalmas árnyéka borul fölém
a nap vakító tüzébe nézek
íriszem sűrű vértől iszamos
szürke foltot táncol a világ
de fantáziahon azúr földjére

Lekaparnám a húst bordáidról,
hogy lássam
szíved valóban hideg
Levakarnám a mázt arcomról,
hogy mutassam

néha megrettenek
szemed színében
megfagynak az álmok
míg kikotrom a tört jeget
lila foltok borítják kezem
a bomlás első jelei

Rácsos ablakomon túl
lélegzik az élet,
a szoba kerek zárka,
idebent semmitől sem félek.

Égre írlak
csésze alján őrizlek
mint az utolsó kortyot
torkomban keserű ízed

Magyar ember szeret sírni,
siralmát papírra írni.
Újra élni múlt fájdalmát,
minden lélekforradalmát.

Hajamnál húzol vissza.
Nem érted, hogy fáj?
A kitépett hajcsomók után
vér fakad. Nyoma marad.

Késő bánat
megtenni
mit nem tettem
értékelni
limlomnak hitt
emlékeim
visszasírni

Anya kérlek
maradj még
ha elmész
hogy lesz gondtalan
bennem az élet
ki emlékszik majd

Itt vagy velem
friss ágyások mélyén
halódó öregek szemében
gyermekem intésének
ritmusa repít
hozzám hirtelen

Becsaptam az ajtót
magam mögött
a kilincsen bőrcafat
fényesre kopott
szemem árkában a harag
régi ismerős már
rosszízű lepedékbe fulladt