Amatőr Művészek Fóruma

fekete űrben
úszni, elérhetetlen
csillagok felé...

Kicsi lány a balett iskolában
gyötri piciny lábait a gyakorlásba.
Vágyai szárnyalnak az égig, ha
megnő mint primadonnát dicsérik.

hamut szórják, a hamut

kertkapura mászott bokor azon túl nem járunk, az útra éjjel békát vasalt
békát, néhány keréknyom maradt mementónak fárasztó naplemente veszi
elveszi, nem adja vissza a messzi útravalót, amit adtál
pokrócra dobálom magam, aztán víz alá vetem, hogy testembe úgy szűköljek
szűköl, aki ennyire fél

Jön-jön, futok még,
falak mindenütt,
s torzó kínok fölött
átlépem lehetőségem hátárait,
lezuhanok a semmibe,
néma jajszavak között.

lehelet füstre, lehelet ködre
pőre pára, tömjénszag, száraz
kavicsok a szemek
lehelek életet és halált
és szerelmedet

Nyitva ajtó, ablak.
Néha már a szemem is.
Nyitom, feszítem, összezárom,
mint vadászó héja tollait,
a zuhanás utáni éles csendben.

csillaghomlokú
sötét éjszaka álmos
holnap új remény

Tükörbe nézek,
majd egy nagyon kék tóba –
mindkettőben arcom láthatom.
Köré gyűlnek a vizek
és a grafitszínű egek partján
felhőkké őszül a fájdalom.

Árnyékot fest a szürke Hold a tájra.
Karmos fák kapaszkodnak egymásba.
A tó sötét vizét issza a homok,
mint hömpölygő, fekete vér bugyog.
Gyászos köd ül a víz felett.

Álmomban egy bálban jártam
Suhogtak a ruhák csendben
Én csak megkövülten álltam
E zene nélküli neszben

Hová lesz álmokból a gondolat?
Könyvből betűk hullanak,
eltűnnek, mint erdő fáiról a levelek,
mikor őszi szelek játszanak.

Káprázatos a dolog!
Szemüvegem lecsorog.
Gázoltam a látványban,
míg magamon átjártam.

hab
felhőn
gondolat
szellőszárnyú
utazó követ

Anyával álmodtam.
Mosolygott.

Nem szólt.
Nem kérdezett,
és nem felelt,

várok
várólistás haldoklók türelmével
iszapos létemben fuldokolva
vázamra feszülő
zátonymagányom ködében

Ott az a torkolat
a kifakult folyó végén
a víz morog
konok krákogással
mossa csak mossa
az álmok partjait.

álmodtam az éjjel.
megálmodtam, hogy ma ébren leszek.
és azt gondoltam, hogy az ottant
áthozom a küszöbnek ezen oldalára,
hogy úgy éljen itt, ahogy én aludtam ott –
mint isten a kövekben és virágszirmokban.

reverenda alatt is feláll, nedvedzik
hosszú, lakkozott körmök az éjszakák
a sekrestye fölött kék lángocska

Egy ragyogó márciusi reggelen történt, Árád városából a Holt-tengerhez az Ein Gedi Spa-ba lefelé menet, hogy a minibuszban méláztam a ragyogó reggel pompázatos üdeségén, időnként fölnéztem a Júdeai sivatag megejtő szépségű, naponta látott, de soha meg nem unható, aranyos fényben fürdő dombjaira, s egyszer csak mit látok?

Értő elengedés

Nagy fényesség árad,
visszatérő álom,
arany színe csordul
a templom faláról.

Nem tudtam aludni
vérben ázott a nagy sajt
az égen kifutott a tej
csillagködöt terelt Jupiter
fáztam a nyirkos takaró alatt

Csípőig kopottas
vízben álltunk. Mintha egy
régi nyaraláson lettünk volna.
Apát figyeltem,

ködös
ablaküvegemen
lomhán csorgó pára
a félénk cseppeknek
útját csak por állja

Álmok és vágyak között
testem felszínen lebeg,
nem adom fel keresésed.
Kórházi ágyad jéghideg,
befogadott a végtelen.

lázas álmaimban
óloméjszakákon
mint szikes mezőn
vadvirág
vízre fényre vágyom

Szerelmes vagyok az álmaimba.
Ez a meditáció örökké fog tartani.
Szemeim haszontalanná váltak,
mint minden tagom. Végleg bezárni
őszt sóhajtó számat... Erre vágyom.

Álmodom. Vonatra szállok holt magam,
nem érdekel a kor, csak futok feléd.
Éj uralkodik, s a balga Hold csorog,
erőm is elhagyott, de van még mesém.

Megjegyzés: Zene: Requiem for a dream Soundtrack

fölfújódnak
néhány planetárium kinyitja szemét
és mégsem látnak engem
hordj el, patakként
koldusként, mint egy cipőt

úgy sejtem az életemet aláfestő
zene billentyűkattogások
zavarodott szimfóniája lesz

Tétován neszezve közelít az éj,
Véget ér lassan ez a nap is immár.
Legurult a vörös korong az égről,

Megjegyzés: Hajdúböszörmény, 2018. 09. 11.

messze mentek
és én ott álltam
gyökérkapcsolataimmal

Nyugodt éjszaka, pihenő, szép angyalok,
sötét az égbolt és ragyogó csillagok.
Növekvő, csökkenő vagy teljes Holdkorong,
szép fények játéka, hiszen a Föld forog!

Mezítláb futok eléd, oly' könnyű most a lábam,
lelked virágait álmodom, azúrkék csended a vágyam.

Nyugalom vagy és béke, csipke-felhőkből vetek ágyat,
jelet karcolsz az égre, csellel oldod néma számat.

Az ég most oly furcsán kék,
pajkos felhők szaladnak.
Itt még friss fű terem
az erdei vadaknak.
Fenyők gyantás illata
szűri meg tüdőmet.
Mennyi, apró öröme van az életnek.

Hosszú, téli éjszakában
Farkasordító hideg,
Havat hord az északi szél,
Jégvilág, mi körbevesz.

Olykor a pokolban is pirkad.
Pöttöm parázsként pattan elő,
majd a Nap Góliáttá dagad.
A lenti latroknak lézengő
hada fásultan lesi a fényt.

Láttam, hogy a csendet
átleheled
tél volt, már túl késő
vagy csak ősz.
Olyankor a küllő úgy rohan…

Összefolyt emlékképek
sorakoznak az álomsztráda
kihűlt csomópontjai mellett.
Számvetés.