Amatőr Művészek Fóruma

Teljes fegyelem. Nem lesz kegyelem!
Ő az egyetlen.
Gyilkos öntudat, amit Ő tudhat.

Nem akarok mást,
csak
friss levegőt,
ne feszítse mellkasom sóhaj,
könnyű szívvel indulni a hegyre,
felhőtlenül nézni messzeséget;
találgatni, mit susognak fenn a fák,
tündértáncot járni levélzizegésre,
beszívni az erdő avarillatát,

Én azt gondoltam, te vagy az ösvény,
de nem taposlak, melletted megyek,
hogy minden bokor kettőnkre hajlik,
az erdő lombja minket rejteget;

Nincs.
Semmi.
Semmi sem.
Semmi, semmi.
Csupán a világ.

Fáradt ló baktat az úton
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.

A perc, ha táncba hív,
Riadt madárként a szív
Dobbanni is fél,
De nincsen más esély.

festőzománc

Az alábbi narratívában a gonosz még értelmezhető mélységét próbálom megközelíteni annak erőszak kontextusával együtt, valós események tükrében.

Egy kellemes reggel, mikor hajnalkáimat öntöztem
szerelmetes szívvel, a harmadik emelet erkélyén,
rácsodálkoztam én, mennyi minden munkálkodik értem.
Kedvesen, szeretőn borzolta kócainkat szerteszét,
csendesen, vidámul pajkoskodó, dél felől fúvó szél.
Nevettem. Virágom őrizte egy poszméhecske báját.
Égnek állott a nagy, szőrös fara. Élte legszebb álmát.

ÜLTETTEM FÁKAT

Ültettem fákat
Kertembe hármat.
Hajtottak ágat
Eddig már hármat.
Az unokákat.
Álltak napfényben,

Refrén:
Létünk rohanó apró patak,
Hatalmas óceán a lelkünk.
Lágyan suttogó lélekszavak...
„Végre egymásra leltünk.”

Bent hajnali öt,
kint mínusz nyolc.
Félig még alszom,
vagy majdnem teljesen –
csukott szemhéjam alá
hideg lámpafény oson,
és nem melegít át
semmi sem,
reszketek,
belém fagy így a lélek.

Greg, az ápoló, egyszeriben nem tudta, hogyan indítsa el a beszélgetést, pedig hát nem volt egy szófukar típus. A szemben lévő tekintete, kisugárzása, annyira más volt, mint amilyennek eddig megismerte, mintha egy „új ember” költözött volna a lelkébe. Most, hogy csak úgy két méternyire ült tőle, még jobban érezte a lényéből áradó békességet, amilyennel még sosem találkozott életének eddigi harmincöt éve alatt.

74

Egy
seggel
több lovat
nem ülhetsz meg.
Biztos? Gondolkodj!

Ha majd találkozom Vele, nem faggatom a világegyetemről, nem kérem, hogy tegyen csodát a szemem láttára, csak meghívom egy sörre, mint régi jó barátot. Bármilyen furcsán is hangzik, sörözés közben majd én szeretnék csodát tenni... Mosolyt varázsolni az arcára, boldogságot a pillantásába. Tudom, ez emberpróbáló kihívás, de ha hiszek abban, ami igazán fontos az életben, akkor sikerülhet.

Szép minta a csíkos, pettyes,
Abrosznak, vagy blúzocskának,
De szeretnénk, ha vécéink
Csak fehérek maradnának.

Aztán az Ősz
Körömmel szántja az ajtót
félig nyitva hagyta a szaladó nyár
az illata még közel túl közel
nehéz légzés harmat nyomja
a ritkuló hajnali álmokat.

Megint fúj ez a forró, száraz szél. Az itteniek „chamsin"-nak hívják.
Nézem a piramist, s közben érzem, ahogy mindent belep a szemerkélő vöröses színű por. Mindenhová eljut. Lassan, csendesen, észre sem vesszük, rátelepszik mindenre.
Először csak vékony rétegben, egy hajszálnyira, majd egyre vastagabban, és a tárgyak kezdik elveszíteni alakjukat, formájukat, míg végül rájuk sem ismerni…

Szépek a fények, ha búcsút int a Nap.
Gyöngy még a sáska, hogy lábával zenél,
múltat táplál így ezer mesével, de
túl nagy zajban, s csendben szomorodom én.

Nem akarok semmit,
csak ennyit és még ezt sem;
Csalfa ruhákba öltözöl, és
Gúnyolod a testem
lelkem merre vagy?
Régen nem talállak...

Nem vagyok én már se élő, se holt.
Amit én mondtam, sehogyan sem volt.
Nem gyötör csak a kórságom heve,
bár azt se tudom, hogy mi a neve.

Amikor széttört darabokra
pecsétei hulltak
elhagyott város képe
ült meg arcomon

Nem áll túl jól ez a játszma,
A szakadék szélén állva,
Köröttünk már ég az erdő,
És nincs sehol fent egy felhő.

Ujjaim közt homokszemek…
… A múló idő pora szitál.
Halkan pereg…

A parton lábnyomok.
… Amint talpad érintését befedi a nedves homok,
elvészve a lusta hullámok alatt.

Töltények magjait vetik
tépett húsba, szilánkos csontba,
egyre nő a szárba szökő halál,
az égen a felhő véres vitorla.

Többször megállapítottam, az emberek csupán papolnak: szeretetről, gyülöletről, együttérzésről, bánatról, örömről stb... Jól megfigyeltem, hogy vakok. Nemis érdekli őket a valóság, hisz mind csupán önmaga körül forog; talán ezt üzeni a Leonardo Da Vinci álltal festett Mona Lisa rejtelmes tekintete is; és még mielőtt nagy okoskodók, farizeusok vitába kelnének effelől velem, csupán gondolják meg jól: az ember önző, és mindig életre - halálra megy a harc...

Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,
úgy remeg a fény az ablakon, ahogy
ujj varázsol húrra könnyű dallamot.
Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

Thierry Tisserand - Riff-Hifi

Írni bársony párnán
nézni a lapot
mint szerelem

letérdelni mikor
Isten ott jár
elfelejteni milyen a jelen

Kell egy más világ…
régi földutakba font örökre pillanat,
földbe, fába vésve szív, szerelmes balladák,
és fejembe csapva félretolt, öreg kalap,
szájsarokba zöldezüstbe hajló szarkaláb,

Gabi szerelmi története foltot ejtett a család becsületén, ezért még egymás közt sem beszéltek az esetről, hétpecsétes titok övezte.

Nagyon kislány volt még ezerkilencszázötvennégyben, ezért semmire sem emlékezett, csak arra, hogy nagynénje kisírt szemekkel, csontsoványan üldögélt naphosszat a besötétített szobában.
Gabi nagyon fiatal, tapasztalatlan volt, éppen érettségi után. Sanyi volt az első szerelme, s talán csak sejtették, hogy azzal, hogy unokatestvérek a szerelem számukra tiltott dolog.
Hónapokon keresztül titokban találkoztak, míg Sanyi katonai behívót nem kapott.
Levelek jöttek-mentek, míg az egyik levél illetéktelenül Sanyi apjának a kezébe került.
A falu legmódosabb gazdája szörnyű haragra gerjedt, hiszen már a hozzáillő leányt is kiszemelték a fiú számára.
A két család összefogott a szerelmesek ellen. Az anyja és a nagymamája (Mami) kíméletlen határozottsággal, s ellentmondást nem tűrően döntöttek Gabi sorsáról, s Szegedre száműzték.

Az emberek közt élt,
Közülük csak egy volt,
Így nem látta a célt,
Harang érte nem szólt,

A kerti bútoron csalóka fények,
fejed fölött aranyba ring a messze,
egy új tavaszba hív pacsirtaének,
s a nap simítja színeit kezedre;

Elmerengek, nagymamámat látom,
ahogy hajszálai szöknek kendője alól,
az asztalnál lisztet szitál, én ülök az ágyon,
szappanos vizével kacsint a félretolt lavór.

Én nem keresem
már az igazságot,
hisz igazság nincs;
se földön se égen;
jöhetnek nagy papok,
guruk, mágusok,
mind hamis nekem,

– A Boldogságot szerintem nem kell keresni, mert lelkünk egyik árnyékos zugában éldegél. – jegyezte meg T–Boy mindent tudó arccal. – Onnan kell előcsalni a napfényre, hogy érezhessük a jelenlétét.
– Érdekes elmélet. – mosolyodott el B–Men. – Na és neked sikerült már előcsalogatnod?
– Igen, de csak rövid időkre, mert szegény annyira félénk, hogy bármi rossz történik a külvilágban, hanyatt-homlok visszaszalad az árnyékba.

– Jó napot kívánok!
– Jó napot.
– Kapnak a halak?
– Eddig egy mozdítás nem volt.

Eltusolva
dolgok mélyén
igazság szivárog.
Kebelükre vettek,
hogy eldöntsék
mi legyen nekünk a jobb.
Titkosak háborúik
tervezett asztalon
vagyon s hatalom béréért.

Miért hagytál el,
s döntötted rám
sötét tornyaid?!...
Miért rúgsz és versz?
Hisz gyerekként nem
tápláltál emlőidből...

A verset Ady Endre: Imádság háború után verse ihlette bennem.

Először ide teszem a költőóriás versét...

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.