Amatőr Művészek Fóruma

Mint anya, ki emlőjén tart apró kisdedet,
mint virágszirom, mi ölét kitárja méhnek,
ki bibék királya,
úgy szerettelek.
Mint fáradt csüggedő az álmot várja,
mi nehezen jő és kívánja.
Mint gyermek agg szülőt, ha távozni készülőn
a végtelent látja,
úgy szerettelek.

*

John

Késik. Biztos az eső. Nyitott ablak mellett hallgatom a forgalom ázott zaját – megnyugtat. A fali óra mély kattogása saját monotonságával szaggatja az elsuhanó autók moraját. Kezdek aggódni.
Zsebemből előhúzom a telefonom, és Nate számára nyomok. Mielőtt még beleszólnék, zihálva megelőz.
- Ott van Dee?
- Öhm, nincs. Őt várom, késik – mielőtt még visszakérdezhetnék, folytatja.
- Eltűnt – A hangja mosolyog…
- Hogy érted?
Nem tudom, melyik a rosszabb… Ha „kamasz” lázadásból világgá megy, vagy ha – ahogy Anne fogalmazott: zöldségként létezik. Mindkét esetben ugyanolyan nehéz őt megtalálni.
Felpattanok. Ha valóban eltűnt, indulok keresni, ha mélyre süllyedt, akkor… Akkor is indulok: Anne-hez.

Ez is elérkezett. A kilencedik életemet taposom és érzem, hogy minden nap gyengébb vagyok, közeleg a vég. Itt az idő, hogy összegezzem eddig történteket és elinduljak az utolsó utamra. Sokan úgy tartják, hogy nekünk, macskáknak hét életünk van. Ez nem igaz, erre én vagyok az élő bizonyíték.

Az első életem tartott a legrövidebb ideig.
Éppen csak megszülettem a világra, amikor úgy határoztak, hogy nem kell több éhes száj a házba. Így hát, társaimmal együtt bedobáltak egy zsák mélyére, és rövid zötykölődés után egy huppanás jelezte, hogy lemondtak rólunk. Testvéreimmel küzdöttünk az életünkért, amennyire egy újszülött életösztöne harcolhat. Aztán egyre kevesebb kétségbeesett nyávogás hallatszott. Én bírtam a legtovább, de a fiatal szervezet feladta a küzdelmet. Még az sem adatott meg, hogy a szemem kinyíljon és rácsodálkozhassak a világra.

Az a régi, közkeletű mondás járja, hogy a világon mindenkinek van egy lelki társa.
Egy párja, kinek gondolkodása övéhez hasonló, ki mellett még hallgatni is jó, nem kell mindig a kimondott szó.
Ki mellett megnyugvást lel, békét és biztonságot. Ki vele van örömben, ki társa a bajban, ki támaszt és vigaszt nyújt minden ínségben, nehéz időszakban.

Ami azt illeti, Julia Jill Adams megszállottan hitte és roppant boldog volt a tudattól, hogy ő bizony, megtalálta azt a férfit, akire lelki társaként tekinthet és amikor csak tehette, ezt Joan Cassidy orra alá is dörgölte.
Julia Jill - vagy ahogy a barátai hívják J. J. - és Joan Cassidy időtlen idők óta barátnők, méghozzá a legjobbak. Amolyan elválaszthatatlanok.
Közös az ízlésük öltözködésben, zenében, ugyanazokat a filmeket kedvelik, de még a pasik tekintetében sincs vita közöttük. Vagyis, nem volt... Amíg fel nem bukkant J. J. életében Mr. Tökéletes, Samuel Davis személyében.

Én álltam mereven, némán, mozdulatlan,
azok a hűvös, bűvölő, csodás szemek!
Vibrált a vágy mint egy csábos kígyótáncban,
az érzéki, nyálkás, súrlódó pikkelyek.

Álltam bűvkörödben, kényszer-mozdulatlan,
Te rám tekeredtél, már körbefont a Test,
Ellenállhatatlan gyönyör nő alakban,
Néztelek némán, s kívántam azt, szeress!
Nem gondoltam akkor, nemcsak érdekellek,
Magadba zársz, felfalsz, így egészben kellek!

Ötven után talán
meglehet, épp hogy élek,
nem tudom, de hinni
akarok a mesének!
Ha csak a fele telt,
mit az Ég így rám szabott,
akkor megnyugodva
nagy örömmel várok ott,
hol a fejemben rég
meghúztam a nagy határt:
meg kell élnem e kort!

szorongás hárfáz a fáknak ágain
ott kinn. hallgatom hogy surrog
zörren levelekkel perel a szél.
hiába kérdem másról beszél.
aludni kéne nem nézni hogy múlik.
perceket pöcköl szobámban szanaszét.
röhögve vonszolja lelkemet odébb.

Szemeim levetkőztetnek
ha látlak
s levetem rólad minden ruhádat
szőke hajad összeborzolom
gyönyörű meztelenséged
hajlatait
képzeletemben mindenütt
csókolom
csókolom az arcodat
a szádat

Másnap Katinka már dolgozott. Elkezdődött a szakmai kiképzése. Az aztán valamelyest megnyugtatta Kálmánt.. Az utolsó egy-két nap lefoglalta idejét a lányról való gondoskodás. De, ahogy rendeződtek a dolgok, a munkahelyén is pótolta a lemaradást. Hallgatott az apjára, és elfogata a tanácsát.
- Végezd a munkádat legjobb tudásod szerint, mint eddig! .
Bori mama jobban szerette a fiát, mint kellett volna. Többször hallotta Lacitól: „többet gondolsz rá, mint rám. De hát az nem baj. "

Talán István király
Vetette el végleg
E szent földbe
Azt a magot,
Amit ezredévekig
a Magyar nemzetség
Magával hordozott.
Hogy Európa közepén,
Kárpátoknak ölén
Megálmodjon egy államot,
Kemény kézzel fenyítve azt,
Ki a másik hitért buzgólkodott.

Megjegyzés: Augusztus 20. a kenyér ünnepe...
2017. augusztus 20.

2011/2017.08.04.

*

Nate

- Én meg halálra késeltem a nagymamámat…
Úgy tör fel bennem az emlék, mint egy átpiált éjszaka után a reggeli első, savas hányás.
- Még tizenkettő sem voltam, és te azt mondtad, hogy baleset volt. Én meg még hittem is neked. Mert akkor is elhittem azt, hogy a halottnak már semmi sem fáj…
Honnan tudhattam volna, hogy még él?! A szemei kipeckelődve meredtek a távolba, nem mozdult, nem reagált semmire… Honnan tudhattam volna, hogy ez csak egy akut pszichiátriai kórkép, és nem a halál?!
Meg sem fordult a fejemben, hogy élő ember kibírja azokat a sebeket. Most már tudom, hogy a legelső karcolástól addig, míg a konyhakés éle teljesen el nem tűnt a testében – mindent érzett. Sikított, vonaglott, őrjöngött legbelül. Mint az anesztes műhibák. A bénítás sikerül, az érzékek bekapcsolva maradnak: pokoli, kibírhatatlan fájdalom teljes védekezés-képtelenségben.

Korán serdült ez a pici lány. Osztálytársai még kisgyermekeknek látszottak, amikor rajta már elkezdtek mutatkozni a nővé válás első jelei. Vidéki kisváros iskolájába járt, ahol a gyermekek, de még a szüleik is eléggé elmaradott nézeteket vallottak. A kor, amibe született szerette az egyforma, átlagos embereket. Aki egy kicsit is eltért tőlük, azt megszólták, rosszabb esetben ki is közösítették. Hamar észrevette, hogy másképp néz ki, mint a kortársai. Testvére, aki ugyan egy évvel idősebb volt, mint ő, vékony, csenevész lányka volt mellette. Ő vastag csontú, dundi és egy fejjel magasabbra is nőtt nála. Felmenői között mindkét oldalon voltak igencsak megtermett ősök. Állítólag apai nagymamájára ütött, ugyanolyan volt az alakja, a járása, a mozdulatai is.

Optimalizált verziója ma pont 39,
bár hitelesítésre vár az új licence,
hiszi; a félúton túl is van jövő.

Felkéklő lájk-közegben keres ő,
ha jövőt nem is, mást:
ragyogóbb lidércnyomást,
lobbot, megalkuvást.
Ezer egyéb, új utat.

Vágyott asszonyom
akit már magamban
innen messziről is látlak

rád gondolok mert
már nagyon szeretnélek
mert nagyon várlak

Másnap reggel arra ébredtem, hogy kegyetlenül lüktetett a homlokom és bal szememre elveszítettem a látásomat. Kikászálódtam az ágyból. Az ablakhoz botorkáltam és behúztam a függönyöket, nem csak a hálószobámban. Az egész ház homályba borult. Lekortyoltam egy pohár vizet. A gardrób fiókjából előszedtem pár szem fájdalomcsillapítót. Nem sokára indulnom kellett a munkahelyemre, ezért igyekeztem hamar összeszedni magam. Mikor megérkeztem még alig múlt el a görcs, szinte ugyan olyan volt, csupán a környezetemet nem fedte tovább a sűrű szövésű posztó. Ledobtam a naplót az asztalra. A harmadikosok abbahagyták a fészkelődést.

Ezt magyarázd meg kérlek,
ez nem olyan kiváltság mint a többi,
a madarak melletted repülnek.
Nem hiszem, hogy ok nélkül engeded.
Ám, ha ők a kiválasztottak, akkor miért sírnak
a vadgalambok amikor énekelnek?
Mintha tudnának valamit a feltámadásról.

Mióta is? Már nem tudom,
mert elfáradtam számolni a
nélküled-éveket..

Az emlék elmosódik lassan,
szőkeséged szürke fátyollá lesz,
csak a didergés marad...

Egy fa alatt ülök, és a múlt
nyáremlékein tűnődöm némán.
Ahogy a szerelmed jött s feldúlt,
csak álltam veled szemben bénán.

Azt éreztem, hogyha majd elmész,
az üresség, mely hirtelen rám szakad,
súlytalan létével teljesen felemészt,
érintésedből csak borzongás marad.

*

Dee

- Jól van Dee – sóhajt egy óriásit a férfi –, emlékszel az előző beszélgetésünkre?
- Igen – válaszolok undok pofavágással.
- Ühm… Miről beszélgettünk?
- Ez most valami kurva teszt? Nem vagyok hülye! Nem kell tesztelgetned – sziszegek vérig sértődve.
Nagyot pislantva bólint, aztán lazán a saját homlokához nyúl.
- Mi történt a homlokoddal? - kérdezi.
- Elestem – vágom rá még azelőtt, hogy eszembe jutna valójában mi történt, és mikor.
- Ühm – szorítja egymáshoz ajkait egy pillanatra. - Hogy történt? - pattan felém a kérdés.
És ekkor már muszáj agyalnom. A homlokomhoz nyúlok, kitapintom a ragtapasz szélét, és lerántom a bőrömről. A férfi ajkába harap – így tudom, hogy nem lehet túl kicsi a sérülés.
A ragtapasz is nagy, sárga a fertőtlenítőtől, egy apró zöld fonaldarabbal a közepén.
Csak egy valaki varrhatta össze: Nate.