Amatőr Művészek Fóruma

rózsából szőtt színt
hálóingére az éjszaka
haragudott rá
kimeríthetetlenül
mérte rá a kínt

tüske érik nyelvünkön
némaságunk dördül keményen
hallom hogy hallod
hogy velem vagy és szintúgy félsz

Belélegezlek október,
Sóhajtok belőled nyarat.
Utolsó őszi napsugarad
Bőrömbe égett billog marad.

Azt hiszem, nekünk valóban felhőtlen gyerekkorunk volt.

Ezernyi apró nesz között érett udvarunkban a nyár.
Egyszer nemcsak az ágyat vetettük be,
hanem reményeinkkel a kertet is.
Volt benne egy kicsi fa –
azt hittük már felnőtt arccal nézünk rá,
de csak gyerekszívvel láttuk.

Igazán erős majd akkor leszel,
ha iga rúdja reped hátadon,
a kínzó fájdalomban könnyezel,
de tovább húzod fáradt lábadon.

"Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindíg, énnekem",
De azért a nyár sem rossz, mert
A meleget szeretem.

fehér foszfor
s hogy el ne égj
nedves csókokba kell burkolni
de ki tudna egészen betakarni
így egy folyamot

A március ködöt, esőt hozott. A tél megmakacsolta magát, hideg északi szél fújt, a város fölött ólomszürke felhők üldözték egymást. A tavasz közeledtének egyetlen jele az volt, hogy kertészek jelentek meg a parkokban, tereken. Igénytelen, szívós, de azért szép virágokat ültettek. Reggeltől sötétedésig dolgoztak.

Születtem, felnőttem,
a verset szeretem,
de költő nem lettem.
Elfelejtettem valamit:
nincs hozzá tehetségem.

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.
Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.

Hajnalodik, csak néhány
gondolat gurul előttem
a buszmegálló felé menet.
Újságpapírt fúj a szél,
miközben a hajam
cibálva rajtam nevet.

Ha másvalaki lennék,
a Napot leverném az égről,
és úgy tennék, mint aki
semmit sem tud az egészről.
A felhőket labdává gyúrnám
és elrúgnám a galaxison túlra.

I.

Szürke homálykabátjába kucorodva
várja a reggeli napsugarat.
Jó szó helyett az is melegít,
mint egy „karéj kenyér”- gondolat.

nyanya elvesztett egy Gyuszikát
angyallá változott a dunyha alatt
anyám talált rá kislánykorában

Újra és újra kijön.
Azt mondják, minden betegség egy gyerekkori plüss gondolataiban keresendő.
„Undorodom az érintésedtől! ”
Kicsit kétségbeejtő ezt egy négy éves szájából hallani.

minden, ami él mozog
létrejön és el is illan egyben
akár nyári villám amint
ráfolyik az égre –
színek kevert ritmusában
az ezüst lobban így
szürkéből a kékre

Vérbe fagyott a gyalázat,
eltemette az alázat a sérült
kamaszok tiszta lelkét.
Megrettenő, hirtelen mozdulat,
felsérti csöppnyi ajkukat.

Én is voltam fiatal,
most az idő marasztal,
marasztal,
fiatal,
ne nézzetek haraggal!

Gyökeret vert a múlt
szikla-szívembe,
mint párnátlan csontkéz,
úgy markolja körbe a magány,
s morzsolja lassan szürke homokká.

Micsoda álmok 
Űrhajós vagyok
Ott a kert mögött
Ide senki se jár
Rossz téglák a gombok
Idegen bolygókat hódítók 

Temetőbe hív az ének,
oda vár a végítélet,
néhány pohár óbor mellett,
jaj, de szépen énekelnek,
mindörökké bolygó lelkek,
örökösnek tűnő évek.

… Persze, szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről, a csatornafedélre pöckölte a csikket, mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

Mindent áthat ez a zsibongás,
Bármerre nézhetek, mozdulhatok.
Valami mindig fordul, és minden hang, szó várja, hogy választ talál.
Illúziók és gondolatok.

Aki felnőtt fejjel úgy saccolja,
E költemény csak gyermeknek való,
A lélekszárnya éppen oly lomha,
Mint földhözragadt, lusta léghajó.

Őszbe hajlik a nyár,
rezgő levelei hullnak a fáknak,
nem világít a vörös Napsugár,
szitáló esőcseppek szállnak.

És csendbe burkolózott az egész szoba,
E keserűség lenne a halál szaga?
Előlép, körbenéz, megrántja a vállát,
Csak a várakozás zavarja meg álmát.

Az értelmes ember
Mindenre felfigyel,
Megmutatja sorsunkat
Csak érteni kell,
Mit mond a jel.

Megjegyzés: Szekszárd, 2019. október 15. A Fehér bot napján

Tiéd minden, mire vágyom,
Tiéd a létem és az álmom,
Tiéd a hangom és a testem,
De enyém, mit eddig kerestem.

Előttem bújik meg a hajnal
mégsem látom
a fejem tele zajjal

Angyal száll az égen, tán értem jön éppen.
Zafír könnyeim hullnak régen,
Szeráf karmol fehér vállába mélyen,
S hagy veszni a sötétségben.

Aranypor-külvárosokból lépdel
mosolyog de vérrel él
nem fordít hátat
a varjaktól festett ablakokban tükröződik.

A katona hegedűje
Victoria Stjerna és Emma Johansson koncertje

Amikor a harcok elcsendesültek s a seregek elvonultak, egy francia katonát Velencébe vitte sorsa, ahol megismerkedett egy olasz hegedűkészítő mesterrel. Sokat tanult tőle, míg végül jobb és jobb hegedűk kerültek ki keze alól. 1750-ben egy különlegesen kiváló hangszert épített, amelynek sorsát nehéz lenne nyomon követni. Azt azonban tudjuk, hogy ma is épségben van, és a minapi koncert szólistájának 2017-ben itélte oda egy nemzetközi zsűri, hadd szólhasson az tovább az ő kezében.

Azt mondták, a legnehezebb időszak akkor következik, miután felébred az ember, az altató hatása pedig kezd kimenni. Nem sokat tévedtek.
Mikor az első rúgást megéreztem, már a szívemben hordtam a sorsát. A kilencedik hónap második napján tartottunk. Éppen a rózsaszín rugdalózót simogattam.

az éjszakában megnyúlt ablak
hanyagul ásítja rám szárnyait
nehéz mozdulatokkal nyúlik az este
és a város fáradt teste megszüli
a kikötő sós árnyait

... és nem azért,
mert elhagytál engem,
hátat fordítva nekem,
mondván, hogy nem szeretsz;
nem azért sírok én,

Ősz van ismét. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy elővegyem a seprűmet, és a zöld hulladékot összesöprögessem az udvaron. A munka csak gyűlik, én meg mindig halogatok. Vajon miért? Pedig nem jó késleltetni, általában a rovásomra megy. Hiába, nem okulok belőle, de talán majd most!

Bandázsolom a kis maci kezét
nekem kicsiként rókám volt
sokat rókáztam
de most a kis macit kötözöm
úgy teszek mintha
megsebesült volna

Jön-jön, futok még,
falak mindenütt,
s torzó kínok fölött
átlépem lehetőségem hátárait,
lezuhanok a semmibe,
néma jajszavak között.

Magamban maradtam...
csak egy báb
porban fekve izzott
lángjaiban-lábnyom,
itt-ott...

Az ősz mosolya
csak egy piros falevél.
Arctalan fekszik.