Amatőr Művészek Fóruma

Nyersen még szép kalácsnak látszott,
mosolyogva kelt nagyra,
tettem bele cukrot, mákot,
gondoltam, elteszem holnapra.

tökmag vagyok semmi egyéb
korcs fa amin nem nő levél
cintányér ragadt kezembe
vagyok cirkusz házmestere

Gondolataim nem nyughatnak,
Csak szaporodnak nagy ütemben,
Veled élnek s lassan halnak,
Zavarodott agyvelőmben.

Ella tartózkodó a férfiakkal. Enyhe megvetést
sugároz, kis felsőbbrendűség, amitől megriadnak
az utánameredő fiúférfiak. Az Andrássy út
szervízútján parkoló autókból duda, amonnan
biciklicsengő. Ella, mint a kelő nap, ha kedvenc
sárga-fehér szettjében megjelen.

Csak röviden,
csak tömören:
sokunk itt lenn
nem egykönnyen.

Minek nevezzem, ha a régi életkedv kihuny,
és hajamban ősz tincsekkel kacagva játszik a szél?
Minek nevezzem, ha utolér a zord tél?
Ha kertemben csak zörgő, száraz gaz virul.

1.
Fülünket és szemünket
Hagytuk rontani
Tudatlanság sarával

Emberarcunk takarva
És eltaszítva
Nem ölelhetjük egymást

Süt a nap jobbról-balról,
megtört fény szűrődik szemembe fentről.
Közelemben bogarak vannak, azokat vonzom
legalább.

Ahogy így várlak, kintről a tavasz felém lehel,
Egy másmilyen napfény, egy másmilyen ember kérdez, felel.

A poharam száján az ujjam egy dallamot simogat,
Ahogy így várlak, még az üres pohár is megnyugtat.

Félénk, őrült Koboldok
húzgálják el az ablakok elől
a Napot takaró lópokrócot.
Rávetülnek a fények,
útjuk a tengerhez vezet,
s megcsillannak a vizek.

Engem agyon kellett verni,
hogy felébredhessek,
lehet más út is,
de nálam
ez vált
be.

„Selig ist, wer war, bevor er wurde“. Ez a Jézusnak tulajdonitott mondat a védikus filozofia egyik alappillérje. Ugyan az a jelentése mint a „mielött Ábrahám volt, én vagyok... “ mondatnak is, és attol függöen, hogy éppen milyen vallási irányzat vette a szájára, értelmét is ugy magyarázták, többé-kevésbé az anyagi élet dicsöitésének jegyében.

Átúszó buborék
Az idő közegén
Dadogó mutató
A világ közepén
Homok a torokba
Utolsót ropogva
Végre kikapcsol a
Szív

férfi vagyok felkelek reggel és igazgatok
megmondom a szélnek délről fújjon
a fűszálakon legyen harmat mondjuk egy harmad
tejeskávém habjába rajzolódjon egy ábra
a kotnyeles mókus a sarokban kussoljon

De szép itt ez a táj
Felpezsdül az élet
A füvek meg a fák
Hajlanak a szélben

Kék csempe szemben veled,
melletted mindenki és senki.
A piros teáskannában kávé
van, a kávéfőzőben lehetne
bor, vagy valami édes.

Gyönyörű ez a dal,
szárnyal az ének,
ebben a versben fogan az élet!
Száguld Benne a lélek,
az elmúló évek,
vagy a végítélet?

Az időt vontatókötéllel húzzák,
Párkányos ablakban tűnik,
leng fűszálon a piros bogár.
Kéményeken a füst megáll.
Nincsen köd, tiszta az ég
pedig, én nem mostam ki.

Hideg eső a kaccsokon,
A ropogós angol fontokon
A csuklyásizom sarkain,
Folydogál a naftalin,

Nehogy megsajnálj
Mert ez nem halál
Ne sirass, ne keress
Csak az emlékeidben

Egy törékeny lepkeszárny az élet;
az egekbe szárnyal, majd földre esik.
Egy álom így nem érhetne véget;
hogy vergődik, hánykolódik hetekig.

Virtuális könyvborító az Amatőr Művészek Fóruma interaktív kortárs művészeti portálon ( Pieris.hu ) a mai napig megjelent, 814+1 képi és 354 irodalmi alkotásomhoz.
Tóth Edit Magdolna, 2020.05.08.

furcsa nap ez a mai
hendikeppel indulok
lassú a mozgásom az agyam
fogaskerekei között rés támadt
nem érintkeznek
a vírus miatt van ez is

Fekszel a sötét szobádban
világít a telefon akár
az ablakodon át bevilágító hold,
de miután lehúztad a redőnyt, már
nem ugyanaz, valami hiányzik,
mint mindig, és fekszel a sötét szobádban -
egyedül, némán.

Pontok a melleden:
ő tette mind oda.

Összeadott rituálék,
kelletlen helylebeny
s az oltáriszentség
gyűlöletszövetsége
remegve kiutált még

Leszállt az alkony
szokatlan csend,
madarak elpihentek.
Földöntúli fény
szűrődött keresztül
fáradt lombokon.

Rekeszzománc/ enamel

Hatvanhatszor
megköszönöm Neked,
hogy számon tartottad a számot,
misztikumát e számmisztériának,
s az egész hisztériának,
és, hogy számon tartottad a szádat,
s csókkal köszöntötted orcámat,
legszebbik napján e világnak,

Veled fedezem fel magam
minden percét látom
ki voltam
olyan pici, annyira más...

Könyörgök, mesélj, Anyu, valamit
Mert kezdek teljesen megőrülni
Beszélj, akármiről és bármiről
Hogy elfeledkezhessek mindenről

E fényképen házrom van, fel sem fogod,
hogy testeket takar.
Berendezése hamuvá égett, odalett sok élet.
Döglött lovakat szeletelnek az asszonyok.

Szőke kislány áll az éjben,
csillagokra néz szerényen,
kutatja a fényt serényen,
megnyugodni nem tud mégsem,
tíz éves múlt tegnap éppen.

Akkor is írok egy szépet,
csillagszemű függőséget.
aranycipó dagadtságát.
csengő barack hamvasságát.
Úgy szeretném!

Elfogyott a kávé, bevallom, én voltam,
egy ideig mászkálok még holtan, és kávé mellé erőt is veszek a sarki boltban,
de még maradnék aki lettem.

Sosem nevettem.

Megint veszekszem.
A sértettség makacsul megtapad bennem
mint szőnyeg rojtjai közt a macskaszőr,
te meg úgy tudsz nézni bambán-meredten,
hogy kihoznád az állatot bárkiből.

Hogyha rám figyelsz, valamit mondok,
halkan suttogok az éjszakába;
és ha megérted, akkor vagy boldog.
A szavam őrzöd, nem veszik kárba.

Szeretek néha nem agyalni
Aztán pedig bánni a sírig
Szeretek olykor őrjöngeni
Vállalni a következményt is

Az öltönyös úr és a pincérnő

A fogadóban félhomály úszkált lassú bódulatban. Megtelepedett a fém lámpabúrákon, a kopott, sör- és szendvicsektől pecsétes asztalokon, amelyek közepén itallap és evőeszközök álltak egy fémpohárban. Megült a rozoga, háromlábú bárszékeken, amelyek felületét kifa-kult, a zöldellő mezőkön és omladozó, szürke pályaudvarok rakodótelepén elnyűtt Levi’s nadrágok csiszolták fényes, simára. Megállt a vendégek kalapján, arcán, az orruk hegyén. Megmaradt a wurlitzer plexijén, de nem a lemezek címeit suttogó papírfecniken, a száradt filcen sem, mert a plexi alatt voltak. A lemezek meg a wurlitzer gyomrában.