Amatőr Művészek Fóruma

Ejnye, mi van ma veletek ti kikerics alakú, paradicsomos szardíniás káprázatok. Lelketekre hatalmas havasi gyopárok nőttek, amikor felébredt a sosemvolt város, és vele együtt életre kelt ez a sok talmi hangulat és balzsamos remény?

amikor a dolgok felrobbannak,
csak tologatom a halacskáimat,
hagyom elernyedni a tartást,
s hagyom lógni a szájam sarkát.

Ismét eljött hát a virradat,
egy tegnapból született holnap.
Az idő mellettem elhalad.
A mából hogy lett egy másnap?

Ég résre nyitott ablakán,
Kitekint boldog fénysugár.
Ébreszti csendben napkirályt,
Lássa természet és világ.

Hegyeken völgyeken
kipirulva gurul a telihold,
mint egy nagy, sárga labda.
Mosolyogva kacérkodik én velem

Nos, a vizet ismered-e?
S a vízlét jó neked-e?
Víz vagy por a kenyered-e?

Lombhát erdejében történt,
elmesélem nektek tüstént.
Felvirradt a szép kikelet,
galamb kézbesít levelet.

Boldog vagyok
Mert semmim nincsen
Amit adtak ingyen
Az sem kincsem.

Eldugult a mosogató,
Csörög a mobil,
Viszket az orr.
Szürkületkor,
Az erdőszél ragyog,
Az utolsó napsugártól.

Tudom, holnap utazol.
Teli vagy vággyal,
s izgalommal,
hiszen rég nem
voltál sehol.

Színekre bontja a napfényt,
lenge szélben fodrozódik.
Réce legel a tó szélén,
terített asztal adódik.

Végre szabad vagyok,
mert semmit se veszthetek már.
Csak lopom a napot,
és nem sodor tovább az ár.

Olyan jó,
hogy valaki olvassa a szívem
akkor is ha másutt járok,
ha űrrel vegyes öröm,

Körbenézett, a homályt látta,
fakultak a színek, a hangok.
Bús világát hiába járta,
foszlottak a kedves arcok.

Hozzál létre egy világot,
s el ne feledd: te kormányzod.

Falu végén,
A kivezető út
Gyomos meredélyén
Áll egy magányos
Homokkő szobor.

Elveszni
a tömeges gyászban,
egy vállrándításban
csak nem ébredni fel...
valahogy úgy tűnni el
hogy észrevétlen legyen,
és ne táncoljon tűhegyen
másban a fájdalom

Október 23 margójára.

Elnyomó ölelésben élni
sohasem tudott e büszke nép.
Gyáva a süllyesztőben végzi,
lebegett felette a jövő kép.

Lufiárus bácsi álldogál a sarkon,
Gyerekeket várva, hogy lufikat hajtson.
Tavirózsa formát sajnos nem készíthet,
Mert azzal a bácsi gyerekeket rémíthet.

Betonkockákba zárva
remélünk egy szebb napot,
pergő percekre várva,
pehelykönnyű holnapot.

Vakon járok
vakmerően,
egészen a vakablakig,
kinézek a vaksötétbe,
kíváncsian a vakvilágba,
ébrednek e fények még
Végre valahára?

Megjegyzés: VAK VENDEL, NEVEM NAPJÁN

Emlékbe merült a fiatalság,
sajnos már örökre elveszett.
Meghaladtam életem delét,
sorsomnak útja idáig vezetett.

amikor
a szavak
lecserélődnek
az ingek is:

Van két kezed. S két kezedben
vajon elfér a végtelen?

1956-ban a forradalom idején, anyai nagyszüleim egy baranyai kisfaluban éltek Szilágypusztán.

Ez egy régi uradalmi birtok volt, egy kastéllyal, s körülötte cselédházak álltak. A későbbiek során a kastélyból irodák, illetve a cselédházakból családi házak lettek. Jobbára azok laktak itt, akik az állami gazdaságban dolgoztak.

Nézem, ahogy fekszel összeaszott testtel,
könnyeim hűsítik drága homlokodat.
Hálásan nézel rám láztól izzó szemmel,
pedig nem is tettem én érted oly sokat.

Gyönyörű napsugaras ősz volt. Mátyásmadár rikoltozik a dióért. Ismerem ezt a jómadarat, egész nyáron hallgat, aztán ha beköszönt az ősz, akkora ricsajt csap, mindenféle madárhangot utánozva, míg el nem csen a fáról egy-két szem diót. Naponta többször eljátssza a pimasz madara.

Könnyező medvém
Nem táncol többé

Ahogy nézem a napfényben az ablakba vetett egy éves fenyőket, s figyelem, milyen észrevétlenül nőttek meg karjaik... Ahogy kutatom negyvenhárom éves önmagam... Ahogy gondolok gyermekeimre, feleségemre s az emberekre... S ahogy gondolkodom Istenről... Nem is ismerem igazán magam.

Pihennek az ágak, bokrok.
Pihennek a kerti fák.
Bolyonganak búsan sorsok.
Kicsit megállt a világ.

Olvad a jég jön a vízözön, sok
felelőtlen ember ezen a földön.
Elpusztítottuk a földi javakat,
Plasztik generáció uralja a

Ballag a hold a napfény elé
Lábnyomában bíborzselé

Világi méltóság, hitszegés vagy jóság - mit sokan elvesztenek,
Hol kínjuk hamvukká, aranyfüst korommá szárad, s odavesszenek.
És kik - őrség védik, vagy már nem is kérdik, csupán porrá enyésznek.

Nem a legkellemesebb, ha az ember olyan helyzetbe kerül, ami a mindennapok monoton egyformaságából kizökkenti.
El is mesélem nektek, hogy mi is történt ma velem.
Minden bizonnyal ismerős szituáció, ha egy számotokra fontos dologban egy hivatalos szervnél el kell járni.

Megosztok most egy szösszenetet,
nem várok érte köszönetet.
Nem vagyok elég kifinomult,
lélekben kísért még a múlt.

Akadály volt a sok lépcső,
kerekem nem tudott rajta felgurulni.
Pedig, hogy szerettelek volna látni,
újszülött, kis vétlen testedet.

Amikor meghalt a királyok Királya,
reszketett a föld, szemet hunyt a nap.

Tiszta ruhába öltözött a bűn,
hogy ne ismerjen rá többé senki.
Elvegyült a jók között keserűn,
nem tudta magát itt rájuk kenni.

Az ébredés, az élet arca
szikrázóbb, mint úttalan halál
kezében porlad el a tegnap
ő a hajnal a kérdések után

Van az apám, van az anyám.
Igaz szívvel vigyáznak rám.