Amatőr Művészek Fóruma

A kerti bútoron csalóka fények,
fejed fölött aranyba ring a messze,
egy új tavaszba hív pacsirtaének,
s a nap simítja színeit kezedre;

Elmerengek, nagymamámat látom,
ahogy hajszálai szöknek kendője alól,
az asztalnál lisztet szitál, én ülök az ágyon,
szappanos vizével kacsint a félretolt lavór.

Én nem keresem
már az igazságot,
hisz igazság nincs;
se földön se égen;
jöhetnek nagy papok,
guruk, mágusok,
mind hamis nekem,

– A Boldogságot szerintem nem kell keresni, mert lelkünk egyik árnyékos zugában éldegél. – jegyezte meg T–Boy mindent tudó arccal. – Onnan kell előcsalni a napfényre, hogy érezhessük a jelenlétét.
– Érdekes elmélet. – mosolyodott el B–Men. – Na és neked sikerült már előcsalogatnod?
– Igen, de csak rövid időkre, mert szegény annyira félénk, hogy bármi rossz történik a külvilágban, hanyatt-homlok visszaszalad az árnyékba.

– Jó napot kívánok!
– Jó napot.
– Kapnak a halak?
– Eddig egy mozdítás nem volt.

Eltusolva
dolgok mélyén
igazság szivárog.
Kebelükre vettek,
hogy eldöntsék
mi legyen nekünk a jobb.
Titkosak háborúik
tervezett asztalon
vagyon s hatalom béréért.

Miért hagytál el,
s döntötted rám
sötét tornyaid?!...
Miért rúgsz és versz?
Hisz gyerekként nem
tápláltál emlőidből...

A verset Ady Endre: Imádság háború után verse ihlette bennem.

Először ide teszem a költőóriás versét...

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Maszatos arcú angyalok voltunk,
De emberré fejlődtünk vissza,
Legbelül tán mégsem változtunk,
S ez lehet a szebb jövő titka.

Teliholdnak ezüst láncai kiemelnek testemből.
Kioldanak a bilincsek, mik ide kötnek a földhöz.
Lelkem ölelése enged. Vágyat formált a jelenből.
Testem szellemkezem engedi. Simurgh felettünk köröz.

Uram,
te küldted őt hozzám?

Cseppekben érkezett,
olyankor magasra emeltem arcom,
hogy jobban érezzem.
Volt tavaszi zápor,
mit lenge szellő terelt felém,
és tudtam, mit ér
(aranyat)
minden érintése.

Megjegyzés: aqua vitae = az élet vize

Azzal gondolom tisztában vagy kedves olvasó, hogy a valóság és a képzelet között, csak vékony mezsgye húzódik. De azzal is, hogy a normalitás, és a téboly között sem sokkal szélesebb az a bizonyos mezsgye? Persze itt nem elhatározás kérdése a dolog, hanem bizonyos emberi vágyak, és késztetések hatására lépjük át a határt, ahol képzelőerőnk a sokszorosára növekszik. Ahelyett, hogy miután fantáziánkba barangoltunk, visszalépnénk a reális világba, maradunk ott, mert csak így leszünk képesek valóra váltani, amit elképzeltünk. Ami jó esetben nem büntetendő cselekmény, de előidézheti, hogy egy elmegyógyintézetben kötünk ki. Ám, ha fantáziavilágunk sötétségbe vesző részébe tévelyedünk, ezzel egyben a bűn útjára is rálépünk, ahonnan meglehet már nincs visszaút.

Hazudhatnék, de minek?
Tudom, hogy nem éri meg.
Vagyok ember, félszegen.
Vagyok ördög részegen.
Vagyok isten teremtő.
Utam végül temető.

Mint a többiek, ő is olyan volt,
Hétköznapi ember.
Lelkének várában egyre csak barangolt,
S jóban volt Istennel.

Nézlek, ahogy felállsz. Megváltoztál,
De tudom, az vagy, ki rég voltál
Nekem.
Talán megállhatnál, és
Maradhatnál még itt velem, nekem.

Az élethez közel élek, nem benne.
Tükörben rá sem ismerek arcomra.
Minden amiben hittem, magam mögött.
Magamat nézem élő testem fölött.
Félig itt, félig ott, így hagyott engem
a néma teremtő, jól egymagamra.

Festőzománc, sgraffitó

Nem hittük el, hogy fölkel újra
a Démon, hogy ölni újra kész,
hittük, a világ megtanulja,
őt félni kell, s győz a józan ész.

A nő magába roskadva ült a magas sziklaszirten. Kihalt az egyébként forgalmas hegytető, a kirándulók ilyenkor már alszanak; neki nem jött a szemére álom, felmászott kedvenc helyére. Gyakran járt ide, amikor reménytelennek érezte jövőjét. Csípős volt az idő, vékony kabátján átfújt a szél, reszkető karját keresztbe fonta. Szüksége volt egy kis csendre, távol a világ zajától. Szeretett egyedül lenni gondolataival, most senki nem zavarta nyugalmát – legalább utoljára nem –, ám hamar rájött, hogy téved, zaj ütötte meg a fülét.

Ontottam magamból
rózsaszínt,
mely koraszülöttet
hozott világra –
csak egy színtelen polyát
dobtam a nemlétbe,
gyászszívemet
elástam
(fájdalom-férgeknek)
és hosszú-hosszú évekre...

Álmos délután átölel a csend,
itt bent semmi sem mozdul.

Néha a szél nyikordul
a csúszós ablaküvegen.

Virágillat helyett
kénfüstöt okád a tavasz,
megszeppent madarak gubbasztanak
reményvesztett ágakon,
s ha mégis némelyik dalra fakad,
tankok dübörgése nyomja el
bátortalan énekét.

Beléd verném a súlyt, hogy megértsd végre:
háborúzni bűn, és háborús bűnös
mind ki űzi! Neked miért nem büdös,
az élve elégő gyermekek teste?

Furcsa zsibbadást éreztem az altestem táján, és amikor lenéztem, elhűlve láttam, hogy hiányoznak a lábaim. Teljesen. Deréktól lefele egyáltalán nem volt semmi, csak a nagy üres levegő. Akkor egy pillanatra megijedtem.
De csak egy rövid pillanatra, mert fájni nem fájt, mozogni tudtam, szóval ahogy a pánik alábbhagyott arra a következtetésre jutottam, ha a helyváltoztatás megy, minek aggódni. Még akár vicces is, ahogy nézzük. Próbaképpen kislisszoltam a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy doboz jéghideg Staroprament.
Míg lassan kortyolgattam a borostyánszínű italt, azon tűnődtem, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Változhattam volna például óriás csótánnyá, mint Kafka hőse, Gregor Samsa.

KEDVES FACEBOOKOZÓ LISTATÁRSAK, ÍRÓ ÉS OLVASÓ BARÁTAIM, ÉS MINDNYÁJAN.... KIK ÍRTOK NEKEM.

Hálás szívvel megköszönöm mindenkinek a kedves gratulációkat, zenés linkeket, verseket, videókat, és képeslapokat, AMELYEKET születés napomra kaptam Tőletek. Olyan sokan felkerestetek akár telefonon, skypen, emailekben, vagy személyesen, hogy elnézést kérek mindenkitől, csak így, egyben tudom mindegyikőtöknek megköszönni a kedvességét, és az odafigyelését. KÖSZÖNÖM szépen.
Nagyon jól esett.

Előttem tömegek, a sorom kivárom.
Észre sem vesznek, bár már nem is kívánom.
Vagyok, mint százak; sorsok és ábrándok.
Már nem is lázadnak, már nem is lázadok.

Jeges szél nap,mint nap
Arcomba vág,
Köröttem egyre csak
Sírnak a fák.

Szomorkás, nyárvégi délelőtt, két gyerek üldögélt az iskola melletti téren, a vén juharfa alatt. A szőke, mosolygós, fekete szemű Annamária, és a szeplős, elálló fülű, csorba fogú Tárnoki. Csillag alakú levél ereszkedett, lassan. Egy unatkozó, lesben álló szellő elkapta, kicsit röptette, majd beletette a homokozóba.
- Már csak egy hét és hetedikesek leszünk - sóhajtott a lány.
- Én, nem biztos - húzta el a száját, Tárnoki.
- Tényleg! Indulj, ha elkésel, Sav dühös lesz, és tutira elhúz.
- Megvársz?
- Persze.

Egy keserű élet,
a keserves évek,
egy a félelemtől
a csontig lerágott
már tetszhalott lélek.

Fölöttem mi végtelen!
Ki rá gondol az védtelen!
Nincs is benne értelem,
Önt elképzelni képtelen!

Tehát van a költészet.
Itt jő éppen, nézzétek.

(Lehet vajon tiétek?
Bátran s tüstént kérjétek!)

Ha szakad a húr, a harag az úr,
Hát ne hergelj fel engem,
Viharmadár, szívemre száll,
És onnan el, nem röppen.

Hulla törzsről, kegyetlenül
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.

Ébred a bérház. Tompa morajjal
négyemeletnyi csöndet a hajnal,
kúpcserepekről-bádogereszbe,
rácsról a gangra, lágy színe vesz be.

A tintató nyugodt, a toll kiszárad,
üres lapot kapar, hiába írok,
pedig szavadra hívok új imákat,
te nem tudod, s a hófehér papírok
halomban állnak, ám felold az éjjel –

Mi kell ahhoz,
hogy tükrödben önmagadat lásd?
Isten még él,
Ő se ígér már feltámadást.

A bús Néma Völgy rejtekén,
Csak egymagában élt,
Neki csakis a Szél mesélt,
S nem látta még a Fényt,

Vörös szőrű macska vagyok.
A szemem mindig zölden ragyog.
Naponta háromszor falok.
Anita hozza gyalog.

A dagasztóteknő tetején ülve várakozott, ahonnan az utcai ablak párkányára támaszkodva éppen rálátott a buszmegállóra.
A hosszú percek óta kitartóan zuhogó zápor már-már elülni készült.
A kocsiút parasztszekerek által vájt sárbordái között apró víztócsák csillantak, amint meg-megfürösztötte az arcát bennük a felhők közül kibukkanó nap.

az egészet
én rontottam el
mikor elfeledtem
a ragyogást
percekig éltem
örömben
mint a fecskék
s a suhanás