Többször megállapítottam, az emberek csupán papolnak: szeretetről, gyülöletről, együttérzésről, bánatról, örömről stb... Jól megfigyeltem, hogy vakok. Nemis érdekli őket a valóság, hisz mind csupán önmaga körül forog; talán ezt üzeni a Leonardo Da Vinci álltal festett Mona Lisa rejtelmes tekintete is; és még mielőtt nagy okoskodók, farizeusok vitába kelnének effelől velem, csupán gondolják meg jól: az ember önző, és mindig életre - halálra megy a harc...
Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,
úgy remeg a fény az ablakon, ahogy
ujj varázsol húrra könnyű dallamot.
Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.
Kell egy más világ…
régi földutakba font örökre pillanat,
földbe, fába vésve szív, szerelmes balladák,
és fejembe csapva félretolt, öreg kalap,
szájsarokba zöldezüstbe hajló szarkaláb,
Gabi szerelmi története foltot ejtett a család becsületén, ezért még egymást közt sem beszéltek az esetről, hétpecsétes titok övezte.
Nagyon kislány volt még ezerkilencszázötvennégyben, ezért semmire sem emlékezett, csak arra, hogy nagynénje kisírt szemekkel, csontsoványan üldögélt naphosszat a besötétített szobában.
Elmerengek, nagymamámat látom,
ahogy hajszálai szöknek kendője alól,
az asztalnál lisztet szitál, én ülök az ágyon,
szappanos vizével kacsint a félretolt lavór.
– A Boldogságot szerintem nem kell keresni, mert lelkünk egyik árnyékos zugában éldegél. – jegyezte meg T–Boy mindent tudó arccal. – Onnan kell előcsalni a napfényre, hogy érezhessük a jelenlétét.
– Érdekes elmélet. – mosolyodott el B–Men. – Na és neked sikerült már előcsalogatnod?
– Igen, de csak rövid időkre, mert szegény annyira félénk, hogy bármi rossz történik a külvilágban, hanyatt-homlok visszaszalad az árnyékba.
Eltusolva
dolgok mélyén
igazság szivárog.
Kebelükre vettek,
hogy eldöntsék
mi legyen nekünk a jobb.
Titkosak háborúik
tervezett asztalon
vagyon s hatalom béréért.
Cseppekben érkezett,
olyankor magasra emeltem arcom,
hogy jobban érezzem.
Volt tavaszi zápor,
mit lenge szellő terelt felém,
és tudtam, mit ér
(aranyat)
minden érintése.
Azzal gondolom tisztában vagy kedves olvasó, hogy a valóság és a képzelet között, csak vékony mezsgye húzódik. De azzal is, hogy a normalitás, és a téboly között sem sokkal szélesebb az a bizonyos mezsgye? Persze itt nem elhatározás kérdése a dolog, hanem bizonyos emberi vágyak, és késztetések hatására lépjük át a határt, ahol képzelőerőnk a sokszorosára növekszik. Ahelyett, hogy miután fantáziánkba barangoltunk, visszalépnénk a reális világba, maradunk ott, mert csak így leszünk képesek valóra váltani, amit elképzeltünk. Ami jó esetben nem büntetendő cselekmény, de előidézheti, hogy egy elmegyógyintézetben kötünk ki. Ám, ha fantáziavilágunk sötétségbe vesző részébe tévelyedünk, ezzel egyben a bűn útjára is rálépünk, ahonnan meglehet már nincs visszaút.
Az élethez közel élek, nem benne.
Tükörben rá sem ismerek arcomra.
Minden amiben hittem, magam mögött.
Magamat nézem élő testem fölött.
Félig itt, félig ott, így hagyott engem
a néma teremtő, jól egymagamra.
A nő magába roskadva ült a magas sziklaszirten. Kihalt az egyébként forgalmas hegytető, a kirándulók ilyenkor már alszanak; neki nem jött a szemére álom, felmászott kedvenc helyére. Gyakran járt ide, amikor reménytelennek érezte jövőjét. Csípős volt az idő, vékony kabátján átfújt a szél, reszkető karját keresztbe fonta. Szüksége volt egy kis csendre, távol a világ zajától. Szeretett egyedül lenni gondolataival, most senki nem zavarta nyugalmát – legalább utoljára nem –, ám hamar rájött, hogy téved, zaj ütötte meg a fülét.
Ontottam magamból
rózsaszínt,
mely koraszülöttet
hozott világra –
csak egy színtelen polyát
dobtam a nemlétbe,
gyászszívemet
elástam
(fájdalom-férgeknek)
és hosszú-hosszú évekre...
Virágillat helyett
kénfüstöt okád a tavasz,
megszeppent madarak gubbasztanak
reményvesztett ágakon,
s ha mégis némelyik dalra fakad,
tankok dübörgése nyomja el
bátortalan énekét.
Furcsa zsibbadást éreztem az altestem táján, és amikor lenéztem, elhűlve láttam, hogy hiányoznak a lábaim. Teljesen. Deréktól lefele egyáltalán nem volt semmi, csak a nagy üres levegő. Akkor egy pillanatra megijedtem.
De csak egy rövid pillanatra, mert fájni nem fájt, mozogni tudtam, szóval ahogy a pánik alábbhagyott arra a következtetésre jutottam, ha a helyváltoztatás megy, minek aggódni. Még akár vicces is, ahogy nézzük. Próbaképpen kislisszoltam a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy doboz jéghideg Staroprament.
Míg lassan kortyolgattam a borostyánszínű italt, azon tűnődtem, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Változhattam volna például óriás csótánnyá, mint Kafka hőse, Gregor Samsa.
KEDVES FACEBOOKOZÓ LISTATÁRSAK, ÍRÓ ÉS OLVASÓ BARÁTAIM, ÉS MINDNYÁJAN.... KIK ÍRTOK NEKEM.
Hálás szívvel megköszönöm mindenkinek a kedves gratulációkat, zenés linkeket, verseket, videókat, és képeslapokat, AMELYEKET születés napomra kaptam Tőletek. Olyan sokan felkerestetek akár telefonon, skypen, emailekben, vagy személyesen, hogy elnézést kérek mindenkitől, csak így, egyben tudom mindegyikőtöknek megköszönni a kedvességét, és az odafigyelését. KÖSZÖNÖM szépen.
Nagyon jól esett.
Előttem tömegek, a sorom kivárom.
Észre sem vesznek, bár már nem is kívánom.
Vagyok, mint százak; sorsok és ábrándok.
Már nem is lázadnak, már nem is lázadok.
Szomorkás, nyárvégi délelőtt, két gyerek üldögélt az iskola melletti téren, a vén juharfa alatt. A szőke, mosolygós, fekete szemű Annamária, és a szeplős, elálló fülű, csorba fogú Tárnoki. Csillag alakú levél ereszkedett, lassan. Egy unatkozó, lesben álló szellő elkapta, kicsit röptette, majd beletette a homokozóba.
- Már csak egy hét és hetedikesek leszünk - sóhajtott a lány.
- Én, nem biztos - húzta el a száját, Tárnoki.
- Tényleg! Indulj, ha elkésel, Sav dühös lesz, és tutira elhúz.
- Megvársz?
- Persze.