Amatőr Művészek Fóruma

"Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa."


festőzománc

én nem ilyen vagyok.
az nem én vagyok, ki görcsben
magát sajnálva múlik el!
nem, én, nem ilyen vagyok,
az nem én vagyok, ki elestem,
és a sárban maradok,
örökké várva segítő kezed...

wonderful is the world over the grasses
are white for me the stars
are listening and go up
to all the king horses
never been from apricot
this English what else

Mint égről földre hulló
lázadó csillagok,
attól tartok egyszer én is
egyedül maradok.

Ostoba novemberi napsugár,
ne süss olyan vakítón szemembe,
semmit se látok, egyedül vagyok.
Itt e kietlen vidéken az erdőrengetegben,
ahol még a madarak is nagy ívben elkerülnek.

Arcomra kenve maradt a múzsa
éjfeketére befestett rúzsa.
Fekete háttér, fekete színek.
Sötét márványból faragott szívek.

Nem lesz másik, becéző szavad megmarad.
Taszít gyatra pusztaságon szép világra.
Lökjön prométheuszi láncos sziklára.
Feltámaszt mindig újra becéző szavad.

jó, a legjobb sehol", mert ott mindig megtalálnak. Persze senki se keres, az ember úgy van jelen, hogy igazából nincs is. Tehát ez a legjobb jelenlét, azt játszani, hogy senki vagy. Nem akarsz valaki lenni, mint mindenki, ezért magad vagy. Igaz hogy nem igazán tudsz mihez kezdeni ezzel a magaddal így, amikor az egész világban jelen vagy és ő sincs jelen, ebbe könnyű belekezdeni, csak egy katt. Kilépni még egyszerűbb, ez egy másik gomb - van ezen rengeteg gomb, igaz más sincs - ugyan, de ugyanaz a nemlétező világ, amellyel farkasszemet nézel, de nincs mit látnod önmagadon kívül, mert sehol se vagy.

Egy percre megállok, lehajtott fővel pár dallamot dúdolok Neki,
ott a gyönygyhajú lány, nekem ifjúkorom volt, s másnak Léna,
amint kiállt a szinpadra, kialudtak a fények - előtűnt Mecky,
a petróleum lámpa varázslatos hangulatában - ma is sírok néha...
Velem most is itt vagy, zenéid és hangod elfelejthetlen emlékével,
mint aki elhozta egyszer a képzelet "nyári éjek asszonyát"

Érdeklődve nézem az embert.
Fecsegése, mint buborék
száll fel mélyéből,
nyelve felszínén pukkan ki.

MESÉLŐ
Nem szundizott ócska szánon,
Üldögélt csak tölgyfa ágon.
Ő meg hívott segítséget,
„Válj valóra Mókusélet. ”

Lankás dombon őszülő fák serege
búsan énekli nyár búcsúdalát,
megjött vöröslő ősz, tél követe
álmodnak tavaszig múló csodát.

Hatalmas léptekkel jött a hosszú folyosón, a maga előtt tolt üres kerekesszék hangos zörgéssel jelezte, hogy éppen merre jár. A nővér pultnál hirtelen megállt, és egy pillanatra abba hagyva a rágógumizást, odaszólt a nővérnek.

Mikor engem nézel,
Őrjítő csókos szemeddel,
Gyúlnak apró tűzzel,
Fények a te szerelmeddel.

Kedves nagyon várlak.
Sajgó szívem nem leli nyugalmát,
még karjaimba nem zárlak.
Kilesek az ablakon,
jössz-e már?

Harag lelkemben
Papírra öntöm ki, ez:
Én-alkímiám.

Felkelni? Kora reggel? Hogy én? Oh, igen! Fürgén, pörgén kiugrom az ágyból! Fogat mosok, kávét iszok, illemhelyen tartózkodok. Aztán pikk-pakk átgondolom a rám váró feladatokat. De, jaj, már ébredeznek a gyerekek! Szaporán felkelni szuszékok! Hasatokra süt a nap! Ne nézzetek így, ne nyávogjatok, nincs kifogás! Öltözni, táska a hátatokra, addig megkenem a tízórait! Hiszen ma esik az eső, sebaj!

Apró tüzek élednek a szívekben,
Szeretet lobban így decemberben.
Kis Jézus hozza már fehér szánon,
S szórja csendben a szép magyar tájon.

Parádés seregként néz rám
ősi fenyőerdő,
hó súlyával rakott ágát
nem lengeti szellő.

Csak már egyszer úgy ébrednék,
Fájdalom baj nélkül élnék.
Látnám érezném minden jó,
Embernek kedvére való.

A kandallóban tűz duruzsolt, dobta a meleget, hatalmas vörös lángja zorbát járt. Kint gyönyörű téli ruhába öltözött a táj. Fák és bokrok temérdek hótól roskadoztak. Az utcai fények vakító sárgán fénylettek, ragyogtak a csillagok az égen. A lovak már idegesen topogtak az istállóban, tudták, itt az idő egy kis sétára. Hanna kinyitotta az istálló ajtót, s nagy, fekete szemű Gyöngyéhez lépett. Átölelte fénylő fekete szőrű lovát.

Szeress! Hogy ölemben kit hordok,
hamvas szépet vagy álruhást!
Szeress brit dámát: régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást:
míg a kavicsos parton mondott
ölelkezve fülbe-súgást,

Üt az óra,
nem számolom mennyit,
csak monoton ketyegését
hallgatom szüntelen.
Reszket a félelem bennem,
elakad a lélegzetem is,
úgy izgulok érted.

Jajveszékelés
Fegyverropogás
Torokszelés
Elmerobbanás

Iskolába ment a lajhár.
Érdekli az alvástantárgy.
Azt hallotta az erdőben,
van ilyen hát ment is bőszen.

Mert egyszer véget ér.
Az idő és a tér.
A minden belefér?
Nem tudom, nem tudom.

Jelige: "Bandi és Sanyi"

Virtusra vágy a gazda, és a juhász, s csak alkalomra vár, mindkettő huncut betyár.
Régóta hogy komák, ilyen ez a világ.
Ritkán találkoznak, útjuk nem egy nyomra hág, csak nagy ritkán tán, mikor András gazda a topegán szénáért jár, s zörgeti kocsija láncát a makadám, melegíti ujját a pipája szárán, hideg szél fújdogál, így reggel tájékán.

Csillagfényes éjszakán,
mikor mindnyájan alszanak,
a szorgos manók
minden ajándékot
bepakoltak
a jó öreg Mikulás
szánjába.

Hiénák közt idegen a jámbor
acsarkodva nézik.
A friss vér szagától beindul az állat.
Tépik marják, több sebből vérzik
Nincs pátosz, csak közöny, és semmi sajnálat.

Terheid vállamra tetted, áldott kézzel, Istenem.
Bánattal telt zsákjaidat megtört szívvel cipelem.
Tegyél még súlyt, amíg bírom, amíg össze nem rogyok,
és két remegő, gyenge kézzel hozzád nem fordulok.

Tüzek égnek sápadt pusztán
rőt fényük imbolyog,
kunyhó mellett öreg juhász
hold fénye ráragyog.

Állatok gyülekeznek,
Tisztáson a nagy réten.
Meghirdették a versenyt,
Ki tudja a legtöbbet.
Medve róka, farkas nyúl,
Süni bagoly a mókus.
És minden erdő lakó,
Kinek kedvére való.

Csodavilág...
Ugye ez vicc?
Betonjárdán
Csak gyenge skicc,

Olyan jó belesimulni a mába
nem kérdezni már
s nem felelni a múltnak

Árnyékom táncol a tiéden
ütemet lükteti szívünk
torz formát ölt rajza
ahogy a sötét a sötétet
öleli gyengéden.

Jó ideje lebegek a finoman hullámzó tengeren. A percek óráknak tűnnek, míg mozdulatlanságommal tartom magamat a felszínen. A megfelelő légzéstechnika sokat számít. Abban is segít, hogy kitisztuljon az elmém, miközben gondolataim rendeződnek.

Leng, zeng, cseng
a kis lélekharang,
giling-galang,
hallgasd csak mit sugall,
égi malaszttal
oltárnál marasztal.

Leköpött a jó barátom,
a púptalan teveféle.
Utólag én nagyon bánom,
hogy nem mentem fedezékbe.

Oh zöld fenyő, oh szegény fenyő.
Ötven év alatt megöregedtél.
Sűrű lombod közt megannyi
madár született és búslakodott.
Erős gyökereiddel kapaszkodtál
a földben.

szeretek élni
suttogva mondom
csak belül kell tudni
s a szemeknek