Amatőr Művészek Fóruma

Gyökeret vert a múlt
szikla-szívembe,
mint párnátlan csontkéz,
úgy markolja körbe a magány,
s morzsolja lassan szürke homokká.

Micsoda álmok 
Űrhajós vagyok
Ott a kert mögött
Ide senki se jár
Rossz téglák a gombok
Idegen bolygókat hódítók 

Temetőbe hív az ének,
oda vár a végítélet,
néhány pohár óbor mellett,
jaj, de szépen énekelnek,
mindörökké bolygó lelkek,
örökösnek tűnő évek.

… Persze, szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről, a csatornafedélre pöckölte a csikket, mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

Mindent áthat ez a zsibongás,
Bármerre nézhetek, mozdulhatok.
Valami mindig fordul, és minden hang, szó várja, hogy választ talál.
Illúziók és gondolatok.

Aki felnőtt fejjel úgy saccolja,
E költemény csak gyermeknek való,
A lélekszárnya éppen oly lomha,
Mint földhözragadt, lusta léghajó.

Őszbe hajlik a nyár,
rezgő levelei hullnak a fáknak,
nem világít a vörös Napsugár,
szitáló esőcseppek szállnak.

És csendbe burkolózott az egész szoba,
E keserűség lenne a halál szaga?
Előlép, körbenéz, megrántja a vállát,
Csak a várakozás zavarja meg álmát.

Az értelmes ember
Mindenre felfigyel,
Megmutatja sorsunkat
Csak érteni kell,
Mit mond a jel.

Megjegyzés: Szekszárd, 2019. október 15. A Fehér bot napján

Tiéd minden, mire vágyom,
Tiéd a létem és az álmom,
Tiéd a hangom és a testem,
De enyém, mit eddig kerestem.

Előttem bújik meg a hajnal
mégsem látom
a fejem tele zajjal

Angyal száll az égen, tán értem jön éppen.
Zafír könnyeim hullnak régen,
Szeráf karmol fehér vállába mélyen,
S hagy veszni a sötétségben.

Aranypor-külvárosokból lépdel
mosolyog de vérrel él
nem fordít hátat
a varjaktól festett ablakokban tükröződik.

A katona hegedűje
Victoria Stjerna és Emma Johansson koncertje

Amikor a harcok elcsendesültek s a seregek elvonultak, egy francia katonát Velencébe vitte sorsa, ahol megismerkedett egy olasz hegedűkészítő mesterrel. Sokat tanult tőle, míg végül jobb és jobb hegedűk kerültek ki keze alól. 1750-ben egy különlegesen kiváló hangszert épített, amelynek sorsát nehéz lenne nyomon követni. Azt azonban tudjuk, hogy ma is épségben van, és a minapi koncert szólistájának 2017-ben itélte oda egy nemzetközi zsűri, hadd szólhasson az tovább az ő kezében.

Azt mondták, a legnehezebb időszak akkor következik, miután felébred az ember, az altató hatása pedig kezd kimenni. Nem sokat tévedtek.
Mikor az első rúgást megéreztem, már a szívemben hordtam a sorsát. A kilencedik hónap második napján tartottunk. Éppen a rózsaszín rugdalózót simogattam.

az éjszakában megnyúlt ablak
hanyagul ásítja rám szárnyait
nehéz mozdulatokkal nyúlik az este
és a város fáradt teste megszüli
a kikötő sós árnyait

... és nem azért,
mert elhagytál engem,
hátat fordítva nekem,
mondván, hogy nem szeretsz;
nem azért sírok én,

Ősz van ismét. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy elővegyem a seprűmet, és a zöld hulladékot összesöprögessem az udvaron. A munka csak gyűlik, én meg mindig halogatok. Vajon miért? Pedig nem jó késleltetni, általában a rovásomra megy. Hiába, nem okulok belőle, de talán majd most!

Bandázsolom a kis maci kezét
nekem kicsiként rókám volt
sokat rókáztam
de most a kis macit kötözöm
úgy teszek mintha
megsebesült volna

Jön-jön, futok még,
falak mindenütt,
s torzó kínok fölött
átlépem lehetőségem hátárait,
lezuhanok a semmibe,
néma jajszavak között.

Magamban maradtam...
csak egy báb
porban fekve izzott
lángjaiban-lábnyom,
itt-ott...

Az ősz mosolya
csak egy piros falevél.
Arctalan fekszik.

Sok cifra országban
több vár csipkés tornyát láttam,
erkélyükről nézve
mindig hazavágytam.

Megy a szamár juhászon,
kalimpál a lába,
erős legény a juhász,
szamár súlya mázsa.

Megjegyzés: Petőfi Sándor: Megy a juhász szamáron

Milyen jó, hogy most ilyen.
Mert valamilyennek lennie kell
és ha kell, hát mindig valamilyen.
Amikor valamilyen,
akkor néha pont olyan.
Erről szól minden életfolyam

szúette fonálon csüngő hívő
nem tudja meg, hogy kitől,
de unott-sápatagon
kiégett táptalajon
mókás még az idill
ködébe vesző nihil

Virágok nyíltak az útszélen, amerre jártam,
daloltam ifjú boldogságomban.
Nem törődtem azzal, hogy a világ kerek,
nekem lapos volt, és néha meredek...

lehelet füstre, lehelet ködre
pőre pára, tömjénszag, száraz
kavicsok a szemek
lehelek életet és halált
és szerelmedet

Orsós Géza honvéd a nagyatádi laktanyában szolgált harckocsizóként, a múlt század nyolcvanas éveinek elején. A zászlóaljnál mindenki ismerte és kedvelte. Parancsnokai is a keresztnevén szólították. Kerek arcú, tankosnak kissé magas, esetlen mozgású legény volt. Karja, lába mintha lazán lett volna testéhez fércelve. Gyakran szerzett kék foltokat a harckocsi szűk, csupa fém belsejében. Észből nem kapott sokat, viszont a Sors kárpótolta azzal, hogy a szívét telerakta szeretettel, jó szándékkal. Valószínűleg ő volt Svejk reinkarnációja.

Ha meghalna a fény
ha semmivé lenne a sötétség
ha egy perc lenne bölcsője
és a halál lenne teremtője...

A reggel bont most fátylat,
rozsdaszínű fodros takarót,
látod a homályban veszni a tájat,
a vörösben izzó Földgolyót.

1. Nehéz...

Látni, amit más nem láthat,
Tudni sötét titkokat,
Ismerni az ellenséget,
Lélektelen holtakat.

Kupacban lomok.
Pirosak, barnák, zöldek –
avartűz ropog.

Túlfeszített húr, galambok a kéménybe gabalyodva
két villamos között partizán álmok rohannak át a zebrán
felettük esőfelhők, csapadéktalan üres szobák alattuk
fegyvertelen lidércek csüngnek a nagypárna szélén
kávéfőző sziszeg a bal fülembe, a konyha nagyon távol.

- Haver! Szia! Te, öreg! Gyere! Hallod? Figyelj!
- Tessék? Mi van?
- Semmi! Közbe’ elfelejtettem...
- Hát akkor...?
- Hallod? Gyere! Megvan. Azt akarom mondani, hogy rohadt az élet.

Reggel ha felébredek,
hálát adok Istennek,
hogy még itt vagyok,
közöttetek lehetek,
égiek és földiek.

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

Kattan,
roham az agyban,
hajszálerekben
vér csorog.
A gondolat ereje
pumpálja
az egekbe a vérnyomást.

Árnyékodat festem takaródra,
hisz tudom, nem takar már s óvja
álmunkból lett fagyott-lelkek temetőjén
egy elszáradt rózsa.

Vakon a világ
ugyanolyan ám
mint amilyent látsz,
csak nem jut el hozzám
fénye sugara,